Védett öregek (II.)

„Nem is tudtam, mennyire ragaszkodom emberi méltóságomhoz... általános megbecsülésnek örvendtem... Ezer apró jelből érzem, hogy mint embert alacsonyabb rendű lénynek tekintenek.”

(Robert Merle: Védett férfiak) 

Eddig én is egész embernek hittem magamat.

Eszembe sem jutott, hogy előrehaladott életkorom miatt kevesebbet érnék, „devalválódtam” volna. Nem is volt rá semmi okom. Egészségi állapotom tűrhető maradt, anyagi problémáim nincsenek, senkinek sem szorulok a segítségére, ellátom magamat. Szellemi képességeimet megjelent könyveim, írásaim, előadásaim, megbecsültségemet néhány megnyert pályázat és elnyert díj bizonyítja…

Félre ne értsenek, nem kérkedni, dicsekedni akarok (sohasem tettem, sőt eddig le sem írtam ilyet), az én példám csak egy a sok közül, hiszen velem egy korosztályban lévő ismerőseim, barátaim is ehhez hasonló sikerekről számolhatnak be, melyeket éppen az utóbbi éveikben értek el. Lehet, hogy őket nem zavarja (én mindig túl érzékeny voltam), de – éppen az eddig elmondottakért – számomra nem csak zavaró, vagy furcsa érzés, de egyenesen bántó, megalázó, megbélyegző (és sorolhatnám a jelzőket), hogy manapság naponta százszor, ezerszer elmondják a hírközlésben (divatos szóval: médiákban), hogy öreg vagyok, gyenge, sebezhető, mások támogatására, kíméletére szoruló, kiszolgáltatott, azaz olyan valaki, aki nem tud vigyázni magára, nem felelős önmagáért, nem fogja fel a veszélyt – szóval kissé már hülye is, koránál fogva, persze, hiszen ez természetes. Vagyis minden 65 éven felüli embert „egy kalap alá vesznek” az öregotthonok, diliházak, elfekvő kórházi osztályok gondozottjaival, esetleg azokkal az egy háztartásban élő, de valóban elesett, önmagukat elrendezni már nem tudó, szellemileg leépült, konkrétan állandó segítségre szoruló idős emberekkel, akik ellátását hozzátartozóik, fogadott gondozóik, eltartóik nyilván eddig is biztosították, mert az ilyen eseteket bármilyen körülmények között meg kell oldani, akár van járványhelyzet, akár nincs.

De miért kell így, ebben a stílusban, ezen a hangon beszélni azokról az idős (koros, öreg) emberekről is, akik, mondjuk, a maguk módján, jól-rosszul, könnyebben vagy nehezebben, de képesek gondoskodni magukról, szellemileg is eléggé épek ahhoz, hogy megértsék: járványveszély van (melynek előidézéséhez nyilván semmi közük), nem most tanulnak meg kezet mosni, alkalmazkodni is megtanultak mindenféle helyzethez, hiszen hosszú életük során már átéltek egyet s mást, kritikus éveket, évtizedeket, üldöztetést, menekülést, diktatúrát, háborút is. A nemrég 80. évét betöltött unokatestvérem 3-4 éves korában úgy tanulta meg a Miatyánkot, hogy a végén mindig hozzátette: „Segíts meg, hogy ne essenek a bombák a fejünkre” (és ezt még a háború utáni években is mondta). Akkor az óvóhelyen ültünk, a mainál sokkal nagyobb veszélyben, velünk voltak a szülők, nagyszülők is, de semmiféle pánikhangulatra nem emlékszünk. A szomszédok részéről sem…

Lehet, hogy kissé eltértem a tárgytól, de nyilván csak azért, hogy bizonyítsam: a mai 65, de a 75-80 éveseknek – legalábbis többségüknek – helyén van a szívük, és nem tompult el az eszük sem. Fölösleges lenne percenként az orruk alá dörgölni a korukat, és azt, hogy maradjanak otthon, mert általában szeretik az otthonukat, nem viszket a fenekük éjjel-nappal a társaság, a szórakozás, a sportolás, a bandázás után, de kiszolgáltatottak sem akarnak lenni, másokra szorulni, mikor el tudják látni magukat.

Az ilyen felfogás, bánásmód és stílus után mit várjunk el a fiataloktól, akik máris úgy néznek e megkülönböztetett korosztály tagjaira, mint értéktelen félemberekre, akiknek nincs már itt semmi keresnivalójuk. Eddig is az volt a közfelfogás (néha még a médiában is), hogy eltartottak vagyunk. Honnan is tudhatnák a mai fiatalok, hogy a nyugdíjért keményen dolgozni kellett

évtizedekig, adót, társadalombiztosítást fizetni. Azt sem képesek felfogni, hogy ha ők tartanak el, ha valóban így volna, az is csak törlesztés, mert mi dolgoztunk értük, mi neveltük, iskoláztattuk, a munkánkból tartottuk el őket vagy a szüleiket, a mai 30-40 évesek korosztályát.

A mi társadalmunkban eddig sem tisztelték túlságosan az öregeket, de ez az egységessé, hivatalossá, nyilvánvalóvá, sőt, kötelezővé vált megkülönböztetés olaj a tűzre, de úgy is mondhatnám: ez az utolsó csepp, amelytől kiborul a pohár. Magam is hallottam már gúnyos megjegyzéseket az üzletek előtti sorokban – ha távolabb is állunk egymástól, még jó a fülem –, hogy mit keresnek itt „ezek”, maradtak volna otthon, kár volt nekik abban az órában idejönni (amikor az öregek is kimehetnek vásárolni). Sőt, a szomszédom azt is a saját fülével hallotta, hogy szerintük mi okoztuk és terjesztjük a járványt, arról nem is beszélve, hagy egy idősebb embert egyenesen így szólítottak meg: „Hé, te vírus!”

Ezt ugyan magam nem hallottam (szerencsére), de elhiszem.

Sőt, nem is csodálkozom rajta…

Ui. „Romániában, például, tízezerszámra fogadtak külföldön ’dolgozó’, az ortodox húsvét tájékán európai kiküldetésből visszatért polgárokat.” (Nyugati Jelen, 2020. április 28.)