Villamos

Nem szeretek villamosozni. Egyrészt, mert mocskos és viszolygok leülni a foltos székekre, hozzányúlni bármihez is, másrészt, mert lehangoló. Nemcsak a jármű maga, hanem a légkör is. 

Szükségből villamosozom, s döcögés közben az embereket szoktam nézegetni. Pontosabban az arcukat. Persze csak tapintatosan, bár azt mondják, ha erősen koncentrál az ember, akár maga felé is fordíthatja a tekinteteket. De nem ez a lényeg. Önök, akik villamosoznak, végignézték már legalább egyszer az utasok arcát? Úgy alaposan. Én rendszeresen ezzel szórakozom és az utóbbi időben mindig szomorú, megfásult arcokat látok. Lehangoló egy ilyen utazás. Az emberek csak ülnek, és szomorúan bambulnak ki az ablakon. Ha valaki leül melléjük, összerezzenek, és görcsösen szorítják magukhoz a táskájukat. Ha nincs fent néhány viháncoló tini, letargikus hangulat telepszik mindenkire. És nem is csodálkozom. Mindenkit a gondok, a mindennapi megélhetési problémák gyötörnek. Reggel és délután, este is ugyanezt olvasom ki az arcokból.

A nyugdíjasok eleve magukba roskadnak, hisz nekik már semmi jót nem tartogat ez az ország. A fiatalabbak is feszültek, hisz nekik eddig sem tartogatott és nem is fog, ha itt maradnak. A középosztályról pedig jobb nem beszélni, hisz ők is mókuskerék rabjai. Reggeltől estig robotolnak és miért? Hisz a havi számlákat is alig győzik fizetni. Valószínű, hogy a villamoson is ezen gondolkodnak. Meg a havi részleteken. Meg a másnapi ebéden. Meg az iskolai uzsonnán. Meg a fizetésen. Úgy döcög ez a villamos, mint az ország. És vele együtt mi is döcögünk a semmibe. Jó lenne vágányt váltani.