Visszajövünk!

Őszintén bevallom: az utóbbi hetekben mindössze egyszer ültem le a számítógép elé jegyzetbe fogalmazni gondolataimat. Akkor sem az április 12-i szavazásról tettem. Mert arról pozitívumot aligha lehet találni, negatív érzelmeket meg minek gerjeszteni az amúgy is lelombozódottak, a nemzetben gondolkodók tudatában. Hallottam kommentárokat is, amelyek olyan sötét képet rajzoltak elénk, mintha a Muhi pusztai vagy a mohácsi vesztes csata után lennénk. Vagy ismét átéltük volna a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájának szomorú valóságát. 

Tagadhatatlan, hogy az eredmény minden várakozást alulmúlóan váratlan és megrendítő volt. Egy választásba bújtatott államcsíny. Sportnyelven: jobbhorog egy nehézsúlyú öklözőtől. Akárcsak negyedszázaddal ezelőtt a szeptember 11-ei terrortámadás az Egyesült Államokban. Akkor néhány óra alatt mindenkinek bebizonyosodott, hogy a világ legerősebb katonai hatalma mennyire védtelen (volt) a nemzetközi terrorizmussal szemben. Nemcsak a közemberek, hanem még az állam legvédettebb vezető intézményei is. Lásd a Pentagont ért támadást. 

Az idei április 12-e számomra ismételten azt tanúsította, hogy milyen könnyen felejt egy társadalom. Az általam korábban is már említett példa történelmünkből: 1867-ben a magyarság vezetői milyen könnyen fátylat borítottak 1848–49 eseményeire. A dicsőséges csatákra, a kivívott szabadságjogokra, a jobbágyfelszabadításra. És mindezek durva eltörlésére, majd a véres megtorlásra: első felelős miniszterelnökünk galád kivégzésére, a száznál (?) több vértanú áldozatára, a bebörtönzöttek szenvedéseire. Mindazokért az elkövetők közül senki sem kért bocsánatot. A fentiek ellenére képviselőink békésen tárgyalóasztalhoz ültek, majd a hóhérokkal kezet rázva kiegyeztek a nemzet virágját az akasztófára küldő osztrák császárral. Még abban az évben meg is koronázták őt Szent István koronájával. Azt semmiképpen sem kellett volna. 

Másfél évszázaddal későbbi analógia: a mai magyar társadalom mindössze másfél évtized alatt elfelejtette, hova jutott Magyarország a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai liberális miniszterelnöki trió mindössze nyolcévi regnálása alatt. 2010-re az ország egy lépésre volt a teljes államcsődtől. Ez a tény esett ki nyomtalanul a középkorúak tudatából, s ezt nem tudatosították az időközben felnőtt, szavazati joggal rendelkező fiatal generáció tagjaiban. Ez utóbbi óriási, mint utóbbi kiderült végzetes hiba volt.

De mindezen már kár rágódni, a történések kerekét lehetetlen visszafordítani. Sokat agyaltam, amikor leültem a billentyűzet elé, hogy mivel is lehetne egy választási vereségre emlékeztető, azt magyarázgató írást optimista csattanóval befejezni. Akkor jutott eszembe Douglas MacArtur tábornoknak az Amerikában katonai körökben szinte anekdotaként mesélt története. 

Ő a hadsereg rangidős tábornoka volt, a Fülöp-szigeteki amerikai hadsereg főparancsnokaként tevékenykedett. A szigeteket 1942-ben jelentős nagyságú, az amerikaiakkal szemben sokszoros túlerőben lévő japán hadsereg támadta meg. (A japán hadiflotta akkor még uralta a Csendes-óceánt, ezért katonai utánpótlásra kevés volt az esély.) Azért, hogy ne essen hadifogságba, a négycsillagos tábornokot hazarendelték. Amikor felszállt a repülőre, reményt keltően csak annyit mondott az ottmaradottaknak: Visszajövök. 

Az 1944 októberében a Fülöp szigeti Leyte-öbölben a japánok elleni általa vezetett győztes csatát követően a tábornok térdig vízben gázolva ért ki a szárazföldre, s csak annyit mondott: Visszajöttem. Tartotta a szavát, majd kiűzte a japánokat!

Nem tudom, hogyan fog átszerveződni a Fidesz, de remélem, sikeresen. Ha rajtam múlna, helyükben MacArtur szavát választanám mottóul a jövőre: Visszajövünk!