Visszatérés

Kedves Olvasó!

Valamikor nyolc évvel ezelőtt írtam utoljára eme újság oldalain. Talán van, aki még emlékszik rám. A Nyugati Jelen amerikai tudósítója voltam. Sok kalandban volt részem – akkoriban azt hittem, talán örökre így marad.

De hát nem élet az élet, ha nincs fűszerezve. Ugye? 

A lányom születése után életem párja 24 év amerikai tartózkodása után úgy döntött, Amerika nema lehetőségek országa. Megvilágosodott, így visszatértünk Magyarországra, a „jobb élet” reményében. Habár kicsit szkeptikusan fogtam fel ezt a hírt (egyik napról a másikra), követve hitvesemet, elkezdtem pozitívan gondolkodni, hátha valóban tudja, mit csinál. És tudta!!! Csak nem osztotta meg velem. Ő elment balra, én pedig indultam jobbra a lányommal kézen fogva. Más irány nem volt!

Közel hét éve a „gyermekét egyedül nevelő anyák” táborába tartozom. És innen kezdődik a móka…

Ha valaki egyedül marad, ha elhagyják, ha válik, mindig van egy kis hang, ami megszólal bennünk: Lehetett volna-e ez másképp? Vagy ennek így kellett történnie? Összeomoljak, bosszút álljak, kémkedjek, vagy felneveljem a gyermekemet anélkül, hogy visszanéznék?

Ha őszinték akarunk maradni önmagunkhoz, be kell vallanunk, hogy bárki családjában, barátai között van, volt és lesz is válás, különélés. És ezt bizony a válófélben élők, mi több, a szülők is megsínylik. Hiszen egy anya, egy apa, ha meg is érti a gyermeke döntését, nehezen viseli, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. Főleg az unokák miatt. De a fiatalok talpra állnak. Hol így, hol úgy! Van, aki előbb, van, aki később!

Megboldogult apai nagyanyám mondogatta mindig: „A dédapád olasz vére hajt téged, hogy mindent megérts. Jó ez neked”?

És ez valóban így van. Olasz vagy sem, nekem tudnom kellett, mi hibádzik a mai családi idillből.

Belevetettem magam a pszichológiába, a pszichiátriába, a kriminalisztikába, választ várva – vagy generálva –, a mai napig nem tudom...

Így életem egyik legjobb döntésének véltem, ha nyomozó leszek. Mi mást is választhattam volna, mint életem legnehezebb időszakában az egyik legnehezebb szakmát? Bárki joggal kérdezheti: „Na, ez az ötlet honnan jött ?”

Gondolkozzunk csak el: az ember nem tud élni információ és pletyka nélkül. Ha ezt professzionális szintre fejlesztjük, kiszűrjük a fölösleges sallangot, beillesztjük a felhasználható tudományos magyarázatot a kipontozott helyre, máris előrébb vagyunk. Így bájos csevegéssel, kellő fedő sztorival, kis átalakítással (parókák, sminkek különböző váltakozása), hamarosan meglesz a keresett személy. Ugye, ugye???

Karrierem kezdeti szakaszára visszatekintve talán lett volna egyszerűbb szakma is, de hát nem mindenki választja a könnyebb utat. Én sem ezt tettem. Ezalatt a pár év alatt megtapasztaltam a poklot, láttam az embereket égni a  pokolban, a nyomorban, halálban.  Minden egyes nap úgy feküdtem le, hogy megkérdeztem magamtól: mi mást tehettem volna, hogy segítsek azokon, akik nem a poklot érdemlik? Majd rádöbbentem, hogy ez nem az én dolgom… Ha folytatom, én égek el! Közel hat év után abbahagytam. 

Két bőrönddel, egy 9 éves kislánnyal, ismét nekivágtam Amerikának. Most vele fedezem fel a világot... Nézzük, mi lesz ebből?