Vonaton

Utazunk. Szent István napja után vagyunk, hazafelé jönnénk. 
Minden biztató. A Keletiben kevés az utas, annál több a sínen várakozó szerelvény. Némelyik a peronról nézve igencsak tetszetős. Valahogy így képzeli el a (naiv) ember a 21. század vasúti közlekedését: mert hát hibrid vagy kizárólag elektromos meghajtású autóból egyre több van, de azért  a hagyományos, nagy tömegek szállítására alkalmas sínen futó vasparipák is haladtak a korral. Ráadásul biztonságosabbak.
Szóval felszállunk. Makulátlan tisztaságú kocsi, kényelmes székek. Az első benyomás kedvező. Mondja is egy utastárs, hogy a CFR jelzésű első két vagonba szálljunk fel, a többit valahol, talán Békéscsabán, netán Lőkösházán, a magyar határállomáson lekapcsolják.
Szót fogadunk, rutinos és fegyelmezett utasnak véljük magunkat, hiszen sokat vonatozunk. Különben is itt bent most nagyon kellemes a légkör. Kint árnyékban 38 fokot mutatnak a hőmérők. Európának ebben a csücskében is évről évre „durvább” a nyár. Tetszik vagy sem, szoktatjuk magunkat a szaharai levegőhöz.
Aztán indulás. Körülnézek. 12 utast számolok meg a vagonban. Szóval alig vagyunk. Olvasással próbálkozom elütni az időt.
Aztán csak azon kapom magam, hogy mindenem vizes. Iszonyú meleg van, a levegő szinte perzsel. De hiszen hűvösben indultunk. Keresem a „légkondit”. Nagy nehezen a bokám tájékán rábukkanok a forrására. Valamicske levegő szivárog alulról, de még az ülésen sem érezni a hatását. Panaszkodunk a kalauznak szinte kórusban, de azzal próbál „nyugtatni”, hogy ez maximum. Hatásosabb hűtésre ne is számítsunk. 
Az időjárás kibabrál velünk, ő az úr.
A technika? No, arról sokat lehetne beszélni. Különösképp e nemzetközi vonal összefüggésében. 
Aztán, kb. a városi villamos sebességével befutunk a magyar határállomásra, Lőkösházra. Itt hatalmas munkálat folyik. Mindent modernizálnak, maga az állomásépület is átalakul. Lőkösből modern országkapu lesz. Remek. De közben itt, a vagonokban ingünk, gatyánk tapad a durva kánikulától.
És állunk és várakozunk, noha a szükséges ellenőrzések percek alatt véget értek. Kb. háromnegyed órát várunk sorsunkra, aztán csak nekilódulunk. Percek múlva Kürtösön vagyunk. A hőség kitart. Mi egyre kevésbé. Az úti okmányok, majd a jegyek ellenőrzése 7 percig tart. Utána ismét fölöslegesnek tűnő hosszas álldogálás. 
Kérdem a kalauzt, mi értelme manapság itt is, ott is a majd két órát kitevő ácsingózásnak. Azt mondja: ez az előírás. Ennyi év után is ilyen messze maradtunk Schengentől!?
Emlékszem, pályakezdő tanár koromban, 1965-ban léptem át először a határt.
Akkor is szörnyű hosszúnak tűnt a várakozási idő. A türelmetlenséget akkor tompította az utazási láz.
Azóta eltelt bő fél évszázad(!).
Szinte egy emberélet.
A maga műszaki csodáival.
Nehéz megszokni a XXI. század derekán, hogy némely területen nincs új a nap alatt.