Utazunk. Szent István napja után vagyunk, hazafelé jönnénk.
Minden biztató. A Keletiben kevés az utas, annál több a sínen várakozó szerelvény. Némelyik a peronról nézve igencsak tetszetős. Valahogy így képzeli el a (naiv) ember a 21. század vasúti közlekedését: mert hát hibrid vagy kizárólag elektromos meghajtású autóból egyre több van, de azért a hagyományos, nagy tömegek szállítására alkalmas sínen futó vasparipák is haladtak a korral. Ráadásul biztonságosabbak.
Szóval felszállunk. Makulátlan tisztaságú kocsi, kényelmes székek. Az első benyomás kedvező. Mondja is egy utastárs, hogy a CFR jelzésű első két vagonba szálljunk fel, a többit valahol, talán Békéscsabán, netán Lőkösházán, a magyar határállomáson lekapcsolják.
Szót fogadunk, rutinos és fegyelmezett utasnak véljük magunkat, hiszen sokat vonatozunk. Különben is itt bent most nagyon kellemes a légkör. Kint árnyékban 38 fokot mutatnak a hőmérők. Európának ebben a csücskében is évről évre „durvább” a nyár. Tetszik vagy sem, szoktatjuk magunkat a szaharai levegőhöz.
Aztán indulás. Körülnézek. 12 utast számolok meg a vagonban. Szóval alig vagyunk. Olvasással próbálkozom elütni az időt.
Aztán csak azon kapom magam, hogy mindenem vizes. Iszonyú meleg van, a levegő szinte perzsel. De hiszen hűvösben indultunk. Keresem a „légkondit”. Nagy nehezen a bokám tájékán rábukkanok a forrására. Valamicske levegő szivárog alulról, de még az ülésen sem érezni a hatását. Panaszkodunk a kalauznak szinte kórusban, de azzal próbál „nyugtatni”, hogy ez maximum. Hatásosabb hűtésre ne is számítsunk.
Az időjárás kibabrál velünk, ő az úr.
A technika? No, arról sokat lehetne beszélni. Különösképp e nemzetközi vonal összefüggésében.
Aztán, kb. a városi villamos sebességével befutunk a magyar határállomásra, Lőkösházra. Itt hatalmas munkálat folyik. Mindent modernizálnak, maga az állomásépület is átalakul. Lőkösből modern országkapu lesz. Remek. De közben itt, a vagonokban ingünk, gatyánk tapad a durva kánikulától.
És állunk és várakozunk, noha a szükséges ellenőrzések percek alatt véget értek. Kb. háromnegyed órát várunk sorsunkra, aztán csak nekilódulunk. Percek múlva Kürtösön vagyunk. A hőség kitart. Mi egyre kevésbé. Az úti okmányok, majd a jegyek ellenőrzése 7 percig tart. Utána ismét fölöslegesnek tűnő hosszas álldogálás.
Kérdem a kalauzt, mi értelme manapság itt is, ott is a majd két órát kitevő ácsingózásnak. Azt mondja: ez az előírás. Ennyi év után is ilyen messze maradtunk Schengentől!?
Emlékszem, pályakezdő tanár koromban, 1965-ban léptem át először a határt.
Akkor is szörnyű hosszúnak tűnt a várakozási idő. A türelmetlenséget akkor tompította az utazási láz.
Azóta eltelt bő fél évszázad(!).
Szinte egy emberélet.
A maga műszaki csodáival.
Nehéz megszokni a XXI. század derekán, hogy némely területen nincs új a nap alatt.
Hozzászólások(1 db)
hollai küldte be 2023. 08. 31., cs – 17:02 időpontban
Péter, kedves barátom !
Amit itt Te leírtál az mind igaz, ilyesmin én , ajajaj, sokszor átestem ,mert nem vagyok autós, tehát vagy bicikli, vagy vonat.
Fejlődünk előre,meg felfele ,de vissza is.. A gondolkodásunk tompul, az agyvíz mennyisége viszont növekszik, nemsokára már kicsorog valahol a halántékunk környékén-- Ezt a fenti kérdést, ami a várakozásra vonatkozik, ott Lökösháza és Curtici környékén, hányszor, de hányszor g feltettem, magyarul, románul, még németül is, ( a hatás kedvéért), de a válasz, maximum egy vállvonogatás volt. A kutyáddal ha beszélgetsz, többre jutsz..
De miért csodálkozzak ezen, mikor a Világ, Európa, éli gondtalan életét, fürdik, énekel, fesztivált rendez, világbajnokságot, és egyéb " nyalánksággal "tölti életét, pedig a szomszédban , naponta,rendszeresen, már 1 és fél éve, egymást lelövi ukrán , és orosz, akik ezer éve élnek együtt, szinte egy azon országban.
Megszoktattak minket az őrületekre, és ha jó széjjel nézel, ezek száma csak gyarapszik, az agyvíz már majdnem teljesen megtöltötte az agyakat.. Hova vezet ez az egész ? ! Persze, én, a szezon végén, még mit akarok ?
ottó