Zászlók, címerek, jelképek

„A zászló rúdra rögzített, meghatározott színezésű, illetve mintájú textil, mely árbocon (keresztrudas zászló) vagy rúdon leng, a rúdra van rögzítve. A lobogó viszont nincs mereven rögzítve, csak a sarkainál van kikötve” – Wikipédia, a szabad enciklopédia.

„A címer általában pajzson viselt, meghatározott szabályok szerint megszerkesztett színes jelvény, melyet egy család, intézmény vagy testület a saját maga identifikálására örökletes, állandó jelleggel használ.” (Ugyancsak a Wikipédiából.)

Mindezeket azért idézem, mert egyesek talán nehézségekbe ütköznének a fentebbi fogalmak pontos meghatározásában. Tudjuk, nagyjából, mit jelentenek, nem biztos viszont, hogy egészen pontos tartalmukkal tisztában vagyunk.

Amit a fentiekből megjegyezhetünk: a zászló és címer szimbólumok. Jelképek, amelyek, bizonyos körülmények között a valóságnál is fontosabbak.

Ha valamikor egy vár, város, erődítés elfoglalásakor az ellenség kitűzte a maga zászlaját az ellenfél által védett hely legmagasabb (legalábbis jól látható) pontjára, az többnyire a győzelmét, az ellenfél megalázását jelentette. Virálissá vált a Berlint a második világháború végén elfoglalt

szovjet hadsereg katonájának tette a Reichtag lerombolt épületének legmagasabb pontjára kitűzött zászlóval. (Hogy valódi volt-e a jelenet, vagy utólag megrendezték, az vita tárgya.)

No de mi köze a történelmi eszmefuttatásnak napjainkhoz, a Zászlók, címerek, jelképek címhez?

Nagyon is sok.

Kolumbusz Kristóf, Amerika felfedezője óta (sajnálatunkra nem magyar volt, milyen jó volna a magunkénak vallani) szokás volt a hajók nemzetiségét zászlóval jelölni. Cselből – mit meg nem tesz az ember a győzelemért? – sokszor visszaéltek vele, de ez más kérdés.

A zászló, címer – a jelkép – mindenkor nagyon fontos szimbólum volt.

A nemzeti szimbólum, zászló meggyalázása (közelebbről, pontosabban lábbal tiprása, elégetése stb.) pedig mindenkor a legnagyobb, az adott nemzet, ország ellen elkövethető sértésnek számított. Az utóbbi évtizedekben is számtalan példa volt rá a világ különböző tájain, és mindenkor „bosszúra szomjazott”.

No de a lényeg, amiért e cikk íródott.

Az utóbbi időben a jelenlegi koalíciós román kormány – távolról sem lényegtelen, ebben az összefüggésben, hogy az RMDSZ is annak tagja – jóváhagyta több székelyföldi helység, város és község saját zászlajának és címerének használatát. (Hogy ehhez kormányjóváhagyás szükséges-e, a szubszidiaritás, azaz a döntést a legközelebbi fórumokon meghozás elvét európai viszonylatban nagyjából elfogadó demokráciákban, az vitatható.)

Pillanatnyilag az látszik körvonalazódni, hogy a hazai, helyi (városi, községi) önkormányzatoknak jogában áll saját szimbólumokkal – zászló, címer – részt venni a romániai közösségi, mint pár száz évvel ezelőtt, az erdélyi köz- és politikai életben. Nem az elkülönődés, csak a saját identitás megkülönböztetése érdekében.

Talán emlékeznek rá, e téma kapcsán az elmúlt években számos (vagy számtalan) konfliktus robbant ki a hazai politikában.

Kedvemre volna azt írni, hogy mindez a múlté.

De nem tudom őszinte meggyőződéssel leírni.