Aranyat érő csipke

Csipke. Már hangzásában is könnyedséget, eleganciát, némi rafinériát sugall. Ruházatunk, lakástextíliáink díszítőjeként pedig női mivoltunk igazi kifejezője. A hozzáértő női szemek azt is azonnal kifürkészik: gyári készítésű avagy varrt, horgolt, netán vert csipkében illegetjük magunkat. Merthogy csipke sokféle van. A legszebbnek, legértékesebbnek talán mai napig a vert csipkét tartják. Nem véletlenül. Hiszen egy gallérka elkészítése is legalább háromnapos munkát igényel. A csipkeverő mester ezalatt ördöngös ügyességgel dobigálja húsz-harminc botókáját egy telegombostűzött, szalmával kitömött párna felett, anélkül, hogy egyszer is eltévesztené az irányt, hiszen a vert csipkét visszabontani nem lehet. E kusza, de igazi remekműveket alkotó mesterség titkaiba Berze Katalin, székelyszentkirályi csipkeverő avatott be, akivel egy gyermektáborban találkoztam. Kati néni az ifjabb nemzedéknek próbálta átörökíteni tudását. Az érdeklődés nagy volt. A kitartás azonban annál kisebb. – Manapság egyre kevesebben űzik ezt a mesterséget. Sok vele a munka. Nagy odafigyelést igényel – meséli a csipkeverő, hozzátéve, hogy egy tenyérnyi vert csipke elkészítése minimum három napot vesz igénybe, nyolcórás napi “műszak” mellett. Így nem csoda, hogy ára ma is az aranyéval vetekszik. Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves múlttal rendelkező csipkeverést. Székelyszentkirályon jó száz éve készítenek csipkét az asszonyok. – Gyermekkoromban még kötelező tantárgy volt az iskolában. A kislányok mind megtanulták. Otthon is készíteni kellett a csipkét. Ha sokszor tévesztettük el a mintát, a copfunkat is meghuzigálta édesanyám – emlékszik Berze Katalin, aki felnőttként is folytatta e mesterséget. – Míg kicsik voltak a gyermekeim, ebből próbáltam pluszkeresetet előteremteni. Aztán beálltam dolgozni a székelyudvarhelyi cérnagyárba. Akkor is készítettem csipkét. Éjjel dolgoztam, mert nappal nem értem rá. Kati néni lányának is átadta a csipkeverés titkát. Ez azonban már Székelyszentkirályon is csak a családon belül öröklődött tovább. Pedig Berze Katalin számos táborban, kiállításon igyekszik népszerűsíteni e gyönyörű foglalkozást. – Eljárok Magyarországra, Bulgáriába, Németországba, de legfőképp erdélyi táborokba, vásárokra, kiállításokra. Mindenhol szívesen tanítom az érdeklődőket. Leggyakrabban a szárhegyi Lázár-kastélyban fordul meg a csipkeverő mester. Az itt rendezett kézműves táborok idején készült csipkéket mind a kastélynak ajándékozta. Legbüszkébben a másfél éve készített aranycsipkéjét emlegeti, melyet rávarrtak a Lázár kastély úri-hímzéses terítőjére – Ezért kaptam meg az ezüst oklevelet is – meséli Kati néni. Magáról a csipkeverés technikájáról is szívesen beszél. – Kell hozzá egy kerek, szalmával kitömött párna. Húsz-harminc botóka, amit csengős (kemény) fából kell készíteni. Lehet esztergálni is, de az enyémeket a férjem faragta bicskával, öreg szilvafából. Legkevesebb húsz botóka kell. De egy nagyobb terítőhöz általában 28-30-at használunk. Aztán kell persze fehér cérna, vagy nyers színű, finom gyapotból szőtt fonál. Ilyent már nem lehet kapni a kereskedelemben. Kell még sok gombostű, horgolótű, egy kemény fehér karton a minta kirajzolására. És nagyon sok türelem – zárul a kellékek sora. A vert csipkéknek ma is nagy a kereslete. – Régebben a környéken is sokan vették, mert értékelni tudták. Manapság inkább külföldről keresnek fel a csipkéimért. Ajándékba is sokat visznek el, mert ez igazi kézi munka, aminek nem csökken az értéke. Aki ismeri a csipkeverés technikáját, az értékelni tudja a kész alkotásokat is. Berze Katalin munkái így messze földre is eljutnak. Gallérjai, ruhaszélei, de főleg könnyedséget és harmóniát sugárzó terítői Európa-szerte megtalálhatók. Szépségükkel behálózzák a világot. A divat világát is!