Gyógyítás a Szentírásban (3.)

A bibliai időkben élő emberek számos gyógyszert ismertek és használtak. Sirák fia könyvében – 38, 4.7 – olvashatjuk: „A gyógyszereket a földből adja az Úr, és az okos ember nem veti meg őket. Ápolás, enyhítés céljára használja a gyógyszerész is a gyógyszert, és ezért készíti”. Mózes könyveiben is találkozunk a növényi eredetű gyógyszerekkel – aloé, cédrus, pálma –, de ami különösen érdekes, hogy említi a fűzfaféléket, amelyeknek kérgében fontos láz- és fájdalomcsillapító hatású szalicilátok vannak. Szeretném megjegyezni, hogy a szalicil alapanyagú aszpirint alig száz éve fedezték fel. De említi a Biblia a kén használatát is, vagy a mandragóra gyökerét, de használták a lúgot és a szappant is: „Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád...” (Jer 2, 22.).

Az utóbbi évtizedekben sikeresen használják az elmegyógyászatban a zeneterápiát a különböző lelki betegségek – különösképpen a búskomorság – kezelésében. Ezzel a gyógyítási eljárással kb. 3000 évvel ezelőtt találkozunk: „... vette Dávid a hárfát és kezével pengeté, Saul pedig megkönnyebüle és jobban lőn, és a gonosz lélek eltávozék tőle” (1 Sám 16, 23.).

A bibliai időkben sikeresen alkalmazták a hidroterápiát az ízületi bántalmakban szenvedőknél, főleg a Holt-tenger közelében feltörő meleg forrásokat vették igénybe. De az Újszövetségben is találkozunk a gyógyfürdő mozgáskorlátozottak általi használatával: „Uram, nincs emberem, hogy mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba” (Jn 5, 7.). Sok esetben használták az illó olajok és a masszírozás együttes gyógyhatását: „... és olajjal sok beteget megkennek és meggyógyítának vala” (Mk 6, 13.).

Az 1960-as években egy új fogalom, egy új eljárás honosodott meg az orvostudományban: az újraélesztés vagy szaknyelven reszuszcitáció. Ezt az eljárást minden elsősegély-oktatáson tanítják, a lényege, hogy mesterséges légzés és szívmasszázs alkalmazásával az esetek zömében a klinikai halál nem alakul biológiai halállá, vagyis a légzés és a vérkeringés újraindítható. Ezzel kapcsolatban lapozzuk fel az Írást: „És beméne Elizeus a házba, és ímé a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán. És bement és bezárta az ajtót magára és a gyermekre... És az ágyra felhágván, a gyermekre feküdt, és az ő száját a gyermek szájára tevé, szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult, és megmelegedék a gyermek teste. Azután felállott, ... majd újra felment és reáborult... Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitá szemeit” (2 Kir 4, 32–35.). Voltaképpen mi is történt? Szívmasszírozást és szájon át alkalmazott mesterséges légzést alkalmazott Elizeus, pontosan úgy, ahogyan ma is alkalmazzák. Az újraélesztéssel találkozunk Lk 7, 11–15-ben vagy az ApCsel 9, 36–40-ben vagy ApCsel 20, 9–12-ben.

A vírusok, baktériumok, gombák és más kórokozók által előidézett betegségek a bibliai időkben is sok gondot okoztak. A hatodik egyiptomi csapásról olvashatjuk: „... emberen és barmon hólyagosan fakadó fekéllyé legyen Egyiptomnak egész földén, ... és lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély” (2 Móz 9, 9–10.). A fertőző betegségek közül csak egy betegség van, amely embert és szarvasmarhát is hólyagos kiütéssel betegít meg, és ez a fekete himlő. A himlő iránti fogékonyság gyakorlatilag 100%-os, a halálozási arányszám 30-50%-os volt. Ezt a betegséget 1969-ben felszámolták, azóta már védőoltást sem alkalmaznak ennek a megelőzésére.

A Szentírásban az ötödik egyiptomi csapásról olvashatjuk: „... az Úr keze lészen a te mezei barmaidon, lovakon, szamarakon, tevéken, ökrökön és juhokon, igen nagy döghalál” (2 Móz 9, 3–4.). Ez a mindenfajta állatot érintő dögvész valószínűleg az anthrax vagyis a lépfene volt, amely napjainkban is világszerte számos esetben pánikot, sok esetben halált is okozott, amikor fehér porként postán küldték.

Dávid király idejében nagy bubópestis-járvány volt Izráelben: „Bocsáta azért az Úr döghalált Izráelre, és meghalának Izráel közül hetvenezren” (1 Krón 21, 14.). Érdekes, hogy a krónikás összefüggésbe hozta a járványt a népszámlálással, és valóban a számlálóbiztosok széthordhatták, terjeszthették a kórokozókat (1 Krón 21, 1–17.). A pestisről, vagyis a járványos fekélybetegségről olvashatunk 1 Sám 5, 12-ben is: „És azok az emberek, akik nem haltak meg, fekélyekkel sújtattak annyira, hogy a város jajkiáltása felhatott az égig” (az 5. fejezetben többször is előfordul a fekélyes betegség).

Az ApCsel 28, 8-ban olvashatjuk: „Lőn pedig, hogy a Publiusz atyja hideglelésben és vérhasban betegen feküvék...”,  de ugyanilyen tünetekről olvashatunk Mt 8, 14, Mk 1, 30 vagy Lk 4, 38–39-ben is. A jelzett hideglelés jellegzetes a maláriára, ami szúnyogcsípéssel terjed. De találkozunk olyan esetekkel is, amikor különböző betegségek együttesen fordulnak elő: „Előtte döghalál jár, és nyomaiban forró láz támad” (Hab 3, 5.). Vagyis a malária és a pestis szimultán fordulnak elő.

Amint a felsoroltakból kitűnik, a bibliai kor emberének nagyon sok fertőző betegséggel kellett megküzdenie, még csak egyet említenék meg: a Hansen-bacillus okozta leprát, amelyet Károli Gáspár poklosnak vagy bélpoklosnak fordít. Erre a betegségre utal 3 Móz 13, 1, 2. Kir 5, 1–21. vagy 2 Krón 26, 16–21. Az Újszövetségben tizenháromszor találkozunk azzal, hogy Jézus poklosokat gyógyít: „És kinyújtván kezét, megilleté őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltisztult annak poklossága” (Mt 8, 3.).

Dr. Vajda Sándor