A fiatalabbaknak lesz-e?

Látva az Európai Unió országainak szaporodó gazdasági nehézségeit, egy nyugati közgazdász nemrég megjósolta, hogy a szervezet tíz éven belül összeomlik. Mert az eredmények messze elmaradnak a vártaktól. Miért? Nem titok, hogy az utolsóként e században csatlakozott államok többségének teljesítménye olyan gyenge, hogy arra még a legpesszimistább nyugati közgazdászok sem számítottak. (Az is igaz, hogy a korábban csatlakozottak közül is akad olyan, amely „betlizik”, hogy csak a 13 százalékos görög költségvetési hiányt említsem.) S az is nyílt titok, hogy a kelet-európai országok közül több (ne menjünk a szomszédba példáért!) mennyei mannaként ölbe tett kézzel várta a csatlakozást, remélve, hogy az automatikusan megoldja majd gazdasági nehézségeit, de mindenekelőtt a rendkívül alacsony nemzeti jövedelem és az életminőség kérdését. Egyiken sem javított egy jottányit sem!És az is nyilvánvaló, hogy az Európai Uniót a nemzeti érdekellentétek feszítik. Mert akárhogy is takargatják a „nagyok”, minden képviselőjük a saját nemzeti érdekeinek érvényesítéséért harcol, lobbizik. S bár a „kicsik” még hallgatnak, azért egy magyar európai parlamenti képviselőnek volt annyi bátorsága hogy (igaz, idehaza) kimondja: bármilyen szépek is a szlogenek, a nemzeti érdekek érvényesítését egyetlen (francia, német, spanyol, olasz stb.) képviselő sem hanyagolja el, ha döntenie kell, akkor maga felé hajlik a keze. Hallgatom, nézem, olvasom a híreket, s olykor elképedek. Nemrég egy műsorban egy bizonyos mezőgazdasági biotermékről lévén szó, hogy mennyi hasznot hozhatna a magyar földtulajdonosoknak, ha azt termesztenék, s mennyi haszna származna az egész gazdaságnak belőle. Erre a szakminiszter kijelenti: nem lehet termeszteni, mert az országnak „nincs kvótája rá”. Mert szigorúak az uniós rendelkezések, annak a terméknek a termesztését más (nyugatabbra fekvő) országra osztották le, s betartását ellenőrzik. Hát… Szóval cseberből vederbe, egyik harapófogóból a másikba, egyik (rossz) gazdasági helyzetből a másikba. Akkor talán még a KGST (fiatalabbaknak: a szocialista országok között egykor létezett amolyan keleti közös piaca) is jobb volt. Mert ugyebár ott is leosztották az iparágakat országokra, de az ellenőrzés nem volt olyan szigorú, s az élelmesebbek szövetkezeti (kisipari) méretekben azért sok mindent gyártottak és értékesítettek.  Igaz, a szovjetek ott is „lefölözték” a hasznot, de azért maradt némi tejföl a kisebbeknek is. Itt viszont a tűzhöz közelebb álló, tehetősebb pályázó, a jobb gazdasági feltételek között működő nyugati farmer mindent elvisz. Mifelénk iparágakat szüntetnek meg, mezőgazdasági kultúrák termesztését tiltják meg, a nagy beruházások (lásd autópályák) óriási összegekbe kerülő kivitelezését nyugati cégek végzik. S a pajkos dalocska szerint „nem marad más minékünk, csak…” Az én generációm megérte, hogy csalatkozott az egykori, kezdetben olyan szépen hangzó szocialista nagy ígérgetésekben. Most lassan rájövünk, hogy szertefoszlanak az európai uniós csatlakozáshoz fűződő reményeink is, amelytől egy nyugodtabb, békésebb, stabilabb kort vártunk. Számunkra nincs több lehetőség! Csak az a kérdés, hogy a fiatalabbaknak lesz-e? És ha igen, mikor?