Amíg a magyar magyarnak vallja magát

Ballagási ünnepség az anyaország egyik középnagyságú városa neves gimnáziumában. Négy párhuzamos osztályban közel 120 csinos, okos, mosolygó fiatal búcsúzik az alma matertől. Öröm végignézni rajtuk. Optimizmusuk, lelkesedésük láttán dagad a kebel a reménytől, hogy a nemzet aggasztó népességfogyásának dacára azért lesz magyar jövő. Aztán felcsendül a Himnusz zenéje, elcsendesül a zsibongás. A végzősök elfogultan, visszafogottan énekelgetnek. A szülők, barátok, ismerősök többsége kihúzza magát, az éneklésbe viszont csak néhányan kapcsolódnak bele. Főleg idősebbek, ők is csak fél szájjal. Az ünnepséget záró Szózat elhangzásakor még annyian sem. Lehangoló a közönség csendje, mondhatnám sokaknak a közönye. Ha jól saccoltam, a 120 végzőst legalább négyszer annyian kísérték az iskolában, majd végig a főutcán. Hatszáz ember hangjának pedig messze hallhatóan, zengően kellett volna eljuttatnia a nemzeti imánkba foglalt fohászt a Mindenhatóhoz. Nem tudom, hogy annak az éneknek a fohásza eljutott-e a háromszintes épület tetejéig. Okokat lehet keresni. Fel lehetne hozni, hogy az ötvenes években a kommunisták megtiltották a Himnusz szövegének az éneklését. Fel lehetne hozni, hogy a szocialista internacionálé szellemének a sulykolása háttérbe szorította a nemzeti érzéseket. Fel lehetne hozni a globalizációt.   Mentségként talán még azt is meg lehet említeni, hogy az ún. rendszerváltás óta eltelt két teljes évtizedben három parlamenti ciklusban olyan szocialista kormányok váltották egymást, amelyek ugyanazt a nemzetellenes politikát folytatták, mint Kádárék. Ha lehet, még rá is tettek egy lapáttal, hiszen az éppen regnáló miniszterelnök teátrálisan szívére tette ugyan a kezét a Himnusz elhangzásakor, de beszédében emigrálásra biztatta a fiatalságot. Ugyanaz a személy cédának (sokkal durvábban fogalmazott!) nevezte szülőhazáját. Felsoroltam néhány okot, mentséget. A leírtakat el lehet fogadni, el is lehet utasítani. A lényegen nem változtat. A következmény ugyanis lehangoló: az anyaországi polgárok (tisztelet a kivételnek!) elfelejtették, hogy mi a nemzeti büszkeség. Többségük ugyanolyan közönynyel hallgatja a magyar Himnuszt vagy a Szózatot, mint az Isten áldd meg a királyt vagy bármely más nemzetnek a himnuszát. Őket nemzeti imánk eléneklése érzelmileg nem kavarja fel. Nem úgy, mint a határon kívül rekedteket. Talán éppen azért, mert errefelé irredentának nevezték azokat, akik netalán egy magyar trikolórt dugdostak odahaza egy fiókban. És az anyaországbelieket sohasem fenyegette meg a politikai rendőrség egyházi kérdésekkel foglalkozó ügyeletese, mint az aradi belvárosi római katolikus templom szép emlékű kántorát, amikor csupán néhány futamot becsempészett a Himnuszból a misezáró dallamokba. Mást azért vontak felelősségre, mert a magyar nemzeti tizenegy egyik mérkőzésekor a televízió előtt vigyázzállásban merte végighallgatni a Himnuszt. Egy magánlakásban! Talán a korábbi tiltások miatt érzékenyülünk el, állunk feszes vigyázzállásba, s énekeljük könnyekkel a szemünkben nemzeti imánkat mi, erdélyiek, dél- vagy felvidékiek. Nemzeti érzést a határon túlra kellene jönniük tanulni az anyaországiaknak. Amíg nem késő! Amíg a magyar magyarnak vallja magát!