Anyanyelvünk védelme a politizálás?

Manapság beszélgetéseim közben akarva-akaratlan is minduntalan a politikára terelődik a szó. Mert a médiában mást sem lát, hall a hazai halandó, mint kormánypárti és ellenzéki politikusok acsarkodását, torzsalkodását. Halljuk, olvassuk a sárdobálást, az állandó hazudozást, a civilizáltabb vagy durvább hangvételű vitát az ország gazdasági helyzetéről, a csökkenő fizetésekről és nyugdíjakról, a munkanélküliségről, a kirívó szegénységről és gazdagságról. No meg (időnként) az ígérgetéseket az ekkor és ekkor e tájakon megvalósuló Kánaánról. Mindenkinek megvan a saját véleménye a kialakult helyzetről, ki ebben, ki abban látja a gondok-bajok okát. Egyik ismerősöm a minap azt kifogásolta, hogy a nemzetiségi papok is bekapcsolódnak ebbe a politizálásba, pedig nekik a templomokkal, a hívők lelki gondjaival kellene törődniük. (Szavaiban szinte visszaköszöntek a szocialista rendszer szólamai a politikamentes egyházakról. Akkor az elvtársak attól féltek, nehogy a templomokban egyetlen tisztelendő, tiszteletes, prédikátor a szocialista rendszer annyit hangoztatott humánusságát megkérdőjelezze, netalán bírálja a falurombolást, az ellátási hiányosságokat.) És érvel is, hogy lám a hazai, államvallásnak nyilvánított egyház megtiltotta papjainak a politikai szereplést. Visszakérdeztem: vajon a Kárpátokon túli falvakban ugyan ki mondja meg a lakosoknak még manapság is, hogy szavazáskor hova tegyék a pecsétet? Ezért a kisebb településeken kinek a jóindulatát szeretnék megnyerni a politikai pártok választások előtt? És éppen a véres március 20. évfordulójáról emlékezve: vajon tudja-e, miként mozgósították 1990-ben jó előre, már egy héttel korábban a hodáki és libánfalvi parasztokat azok a sötét erők, amelyek a magyarellenes megfélemlítő pogromot megszervezték? Úgy látszik, nem olvas újságot, mert nem is sejtette! Nem vitatkozom senkivel, de szerény véleményem az, hogy a kisebbségiek számára éppen az a gond, hogy egyházaink közül nem mindegyik vállal aktív szerepet a jelenlegi konjunktúrában. És ez a regnáló hatalom célja! Nem azt várnánk senkitől, hogy mellszélességgel kiálljon egyik vagy másik politikai erő mellett. Csak azt, hogy a lelkiatya szót emeljen az anyanyelv védelmében. Hogy szorgalmazza a szülőket anyanyelvű iskolába íratni a gyermekeiket. Hogy kiálljon a most is folyó beolvasztási politika ellen. Tegyen valamit a nemzetiségi osztályok megtartásáért, netalán a fakultatív anyanyelvű oktatásért. Mint teszi azt megyénkben is néhány pap, kántor. (Neveket is tudnék sorolni!) Sajnos, néhány helyen már csak akkor, amikor végveszélybe jutott a magyar tannyelvű oktatás. Nem tudom, meggyőztem-e ágáló vitapartneremet igazamról, igazunkról. Nem is ez lenne a fontos! Arra lenne szükség, hogy az érintett egyházak, a főpapok és papok végiggondolják a jövőben várható folyamatot. Mert a nemzetiségek fogyása egyházaink sorvadását is maga után vonja! Iskoláinkat benépesítik a többségi nemzetbeliek, de templomainkban nincs ki helyünkbe lépjen! A marosszentimrei (sajnos nem egyedüli) üres templom intő példa lehetne. Egy Aradon szolgálatot teljesítő magas rangú egyházi tisztségviselő pont másfél évtizeddel ezelőtt, amikor ismételten szóba hozták a lelkiatyák politizálásának kérdését, annak megtiltását fontolgatták az akkor kormányon lévők, azt mondta: Ha anyanyelvem és nemzetiségem védelme politizálásnak számít, akkor vállalom akár a büntetőjogi következményeket is. Ezt kellene megszívlelni!