Aranygyűrű az ujjról

Akad otthonom közelében több olyan közintézmény, olyan ingatlan, amely előtt évek óta nem seperik fel a járdát. Egy tanintézet tanulóinak utcára dobált teleírt füzetei, eregetett papírrepülői, játékkártyái sokszor heteken keresztül ott éktelenkednek. Télen a lehullott hóban az iskola előtt a járókelők taposnak ösvényt, a havat a tavasz takarítja el.

Pedig mifelénk is törvény, rendelkezés szabályozza az ott lakók, ott dolgozók (tanulók) ez irányú kötelességeit. Ha lenne, aki betartatná azokat! Az utca takarítására nincs anyagi keret – szabadkoznak az intézmények igazgatói. (A bérházakban pedig réges-rég elfelejtették, ki is volt az a házmester.) Hm…

Annak idején, az egyik osztályom fiúival (már túl vagyunk a tízéves érettségi találkozón!) és egy szülő segítségével péntek délután felcsiszoltuk az újonnan átvett osztályterem parkettáját, azt szombaton, majd vasárnap délelőtt kétszer fellakkoztuk. Hétfőn reggel úgy váruk a leányokat a csillogó padozatú teremben, mint a győztes hadvezér a szenátus tisztelgését az ókori Rómában. A mai napig büszkék vagyunk az akkori közös teljesítményünkre! Vigyáztunk is reá.

A négy évvel később végzett osztályom egyik szülői értekezletén viszont nem sikerült meggyőznöm a szülőket, hogy csak a meszet és a meszelőt vegyék meg az osztály kitakarításához, a munkát bízzák rám és gyermekeikre, akik a falat összepiszkították! Majd ők elintézik, hagyjuk a gyerekeket tanulni – mondták. Sok évtizedes pályafutásom alatt olyan elkoszolódott, elhanyagolt tanteremben év végén sohasem búcsúztattam osztályt, mint abban az évben.   

Olvasom a minap, hogy Japánban, az iskolákban az órák befejezése után a pedagógusok és a tanulók kötelező módon egy negyed órán keresztül együtt takarítják ki az osztálytermet, hogy másnap reggel normális körülmények között kezdődhessen az oktatás. Pedig a felkelő nap országa gazdasági világhatalom, a százmilliós országban akad mit aprítani a tejbe, a mi fogalmunk szerint értelmezett szegénység (tolakodó koldusokkal, nyomornegyedekkel, éhezőkkel) nem létezik. De az iskolákban rendre szoktatják a fiatalságot, megtanítják, hogy az általuk okozott rendetlenséget helyre kell hozni, a padban hagyott, a kosár mellé dobott szemetet is össze kell szedni.

Elgondolkozom, micsoda felháborodást váltana ki az országban, ha netalán a román oktatásügyi miniszternek eszébe jutna egy ilyen rendeletet aláírni. Hány szülő küldene tiltakozó levelet, mert csemetéjének derogálna kezébe venni a seprüt, a szemetes kosarat, a törlőrongyot. Pedig drága nagyanyám gyakorta használt mondása szerint: senkinek sem esne le az aranygyűrű az ujjáról!