Égetően sürgős!

Egyszer már feszegettem az ügyet, de mivel évek óta nem történt változás, ismét megpendítem az aradi temetők helyzetét. Azt, hogy tavasszal és ősszel tarthatatlan állapotok uralkodnak a város két legnagyobb köztemetőjében. 

Néhány éve, egy kiváló aradi labdarúgó temetésekor szembesültem először a megdöbbentő aradi valósággal. A pályán felravatalozott halottat kísértük a Felsőtemetőbe utolsó útjára. A szippantókocsi akkor hagyta abba a kiásott gödörben lévő víz szivattyúzását, amikor a gyászmenet megjelent a temető bejáratánál, mégis a koporsót húszcentis vízbe engedték bele. 

Egyik ismerősöm minap az Alsótemetőben tapasztalt hasonlót, a temetőmunkások alig tudták kiásni a sírt a mindent elborító vízben. A Bodrogi út felőli parcellákon a hóolvadás és az esőzések óta többcentis víz áll az utakon, a síremlékek között. Kanalizálás híján nincs hova elfolynia. 

Már őseink is tudták, hogy a temetőket nem a település legalacsonyabb, hanem legmagasabb pontjára, esetleg egy domboldalba jelölték ki. Vaj mi okból? Évekkel ezelőtt egy magyarországi (kis) településen a Köjál nem engedélyezte a temetéseket mindaddig, amíg a talajvíz szintje nem csökkent annyira, hogy biztonságosan el lehessen hantolni az elhunytat. Csak hetek múlva került sor a végső búcsúztatásra. Addig a holttest hűtőkamrában volt. 

Nem értem. Az Európai Unió szigorú szabályokat ír elő a környezetvédelem minden területén. Megszabja a legapróbb részletekig az egészségügyi szabályokat. Akkor hogyan engedélyezheti az aradi közegészségügyi hivatal (az egykori Sanepid, most nevezzék akárminek) a temetéseket? Ők ne tudnák, hogy a bomló szerves anyagok bekerülnek a talajvízbe, onnan a kutakba, folyóvizekbe? S ha a városban (feltételezhetően) a vezetékes ivóvíz minden lakos számára biztosított, köztudott, hogy a peremkerületekben a mosásra, tisztálkodásra, állatok itatására szánt vizet még mindig az ásott kutakból nyerik. Milyen lehet annak a minősége? Ki ellenőrzi azokat? 

Aradon is, az ország valamennyi nagyvárosában is rég meg kellett volna építeni a hűtőkamrát, ahol az elhantolásig a legnagyobb melegben is biztonságosan lehet(ne) tárolni a holttesteket. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy mifelénk ilyen berendezés még a legjobban felszerelt egyetemi laboratóriumok, kórbonctani intézetek mellett is olyan ritka, mint a fehér holló. 

És az is elképzelhetetlen, hogy a 21. században egy ekkora országban mindössze egyetlen krematórium működjön, hogy egy halottat (Aradról) 1200 kilométert kelljen utaztatni egy immár mindenütt banális hamvasztásért. Köztudott, hogy a hamvasztás jóval olcsóbb és környezetkímélőbb, s most, amikor kinőttük temetőinket, a kolumbáriumok jóval kisebb területet foglalnak el. És ha korábban akadt is tiltás, ma már valamennyi keresztény egyház elfogadta a hamvasztást, minden keresztény pap elvégzi az urnában lévő földi hamvak temetési szertartását. 

Elsősorban csak a jelenlegi állapotok közegészségügyi vetületeire igyekeztem felhívni a figyelmet. A kegyeleti tényezőket nem is említettem. De gondoljunk bele: milyen érzéssel veszünk, vehetünk búcsút szeretteinktől, amikor látjuk, hogy annak porhüvelyét vízbe bocsátják le a sírásók? Amikor a koporsót nem az anyaföld, hanem a víz veszi magába? 

Illetékes hölgyek, urak, erről el kellene gondolkozni. És égetően sürgős lenne megoldani!