Egy látogatás

A világhálón évek óta kering egy rövid összeállítás a román diktátor észak-koreai látogatásáról. Sokadszorra ismét megkaptam, s újra megnéztem a mintegy öt perces dokumentumfilmet.

Alaposan végiggondolva: nem csodálhatjuk, hogy egy ilyen grandiózus fogadtatást követően olyan primitív felkészültségű és lelkületű emberek, mint a román pártfőtitkár és felesége mindenképpen át akarta ültetni országába az ott látottakat. Az utcán felsorakozott, táncoló, éneklő, tapsoló emberekkel, a stadionban lezajlott látványos műsorral. Ha akkor egy józan közgazdásztól kért volna tanácsot, biztos nem olyan lett volna az ország jövője, mint amilyen.

Mert ha belegondolunk abba, hogy miközben Észak Korea lakossága (a világ számára köztudottan) már éhezett, egy ilyen fogadásra isten tudja, hány százezer ruhát készítettek, hány százezer kellékkel, s mennyi órát fecséreltek el a tánclépések, az élőképek begyakorlására. Annak idején, fővárosi egyetemistaként a kommunista párt megalakulása 40. évfordulójára rendezett emlékünnepség egyetlen pillanatára (mi alkottuk a Köztársaság stadion gyepén az ország címerét) két hét minden délutánján gyakoroltunk. (Mellesleg, az eső szétmosta az egészet!) Nemhogy egy szegény, de egy gazdag ország sem engedhet meg magának ilyen pazarlást!

Most már tudjuk: mindez nem jutott el diktátorunk tudatáig. Többek között azért is vagyunk ott, ahol vagyunk. Gazdaságilag, életnívóban, életszemléletben egyaránt.