Emberi léptékben

Egyik, több mint fél éve Nyugaton dolgozó egykori tanítványom odakint készített felvételeit nézegetem az interneten. Most áradozhatnék arról, hogy milyen tiszták a német városok. S arról is, hogy a második világháborús pusztításoknak még nyoma sem maradt, egész középkori városrészeket építettek fel eredeti stílusban. (Az már más tészta, hogy a belső térrendezés során korszerűsítették, a jelenkor embere számára komfortossá tették azokat!) Mondom, áradozhatnék, s hasonlítgatnám a hazai vagy kelet-európai viszonyokhoz. De nem teszem, mert aki internetezik vagy tévézik (s ki nem teszi manapság?), az maga is tudja a valót. Az olyan nacionalista felhangú „nálunk minden a legszebb, legjobb” mentalitás már egyre ritkább. (Anekdota is lehetne: a hetvenes években egy nyugatot megjárt kollégánk az iskolában mesélte, hogy odakint éjszaka detergenssel mossák az utcát. Egy Kárpátokon túlról áttelepedett kolléganő felháborodva hazugnak nevezte, hogy csak a mi országunk lejáratására mondja mindezt. Mert annyi detergens nincs is, amivel utcát moshatnának!) Szóval, egykori tanítványom egy városkában készített felvételén az egyik gótikus templom fala mellett Szent Miklós szobrát fedezem fel. A gyermekeknek csak Mikulás bácsit bizony egy ultramodern alkotással ábrázolta a számomra ismeretlen szobrász. Sem hosszú szakáll, sem palást, sem puttony. Az első pillanatban meghökkentett a történelmi környezetbe helyezett modern képzőművészeti alkotás, aztán rádöbbentem: ugyan miért botránkoztatna meg valakit. Hiszen sokkal jobban beleillik a hét-nyolc évszázaddal korábbi miliőbe, mint (mondjuk) a nagy román aradi államférfi sokat bírált szobra, vagy a 89-es hősök emlékműve Arad főterére. Meglódul a fantáziám, hiszen megkezdődött Arad történelmi városközpontjának a rehabilitálása. Egyelőre csak az infrastruktúra kicserélését tervezik, de reméljük, egyszer csak az épületek homlokzatára is sor kerül, meg a zöldövezetek kialakítására is. Az olyan hangulatos kis terekre, piazettákra gondolok, mint Olaszhonban, ahol néhány percre meg lehet pihenni egy turistacsoporttal a zöld környezetben, de akár sétálás közben is. És előbb-utóbb talán szobrok is kerülnek majd. Nem piedesztálra, hanem a villanyoszlop mellé, kanálisfedőkre, intézmények bejárata elé. Remélem, egy bankautomata előtti szoborsor végére egyszer magam is beállhatok. Fényképezkedni! Olyan szobrokat szeretnénk, amelyekre nem kell felnézni, mint annak idején Lenin elvtársra a Scânteia Ház előtt, vagy Sztálinra Budapesten a Felvonulás téren. Olyan emberléptékű alkotások, mint József Attila ülő szobra az Országház mellett. (Leülhetsz mellé, hogy lásd, miként úszik el a dinnyehéj!) Vagy Nagy Imréé, aki mellé a járókelő is felmehet a bronzhídra, a Nemzeti Színház művészei mellé pedig bárki leülhet a padra. Hogy lekerültek a talapzatról, avval ők semmivel sem lettek kisebb politikusok, költők, művészek! Remélem, egyszer majd mókás gyermekszobrok fognak állni az aradi sétányokon, várva, hogy a gyermekek megsimogassák egy fiúcska kutyáját, egy leányka babáját. Vagy megcsodálják a színes lepkét. (Ajánlom az aradi városatyáknak, hogy dokumentálódásként nézzék meg a 27 ezer lakosú izraeli Kyriat Ono városka honlapját!)Jó lenne a több mint fél- évszázados grandomániát, szocialista hőzöngést követően végre emberi léptékben is gondolkodni és tervezni! Települést, szobrot, utat, parkot.