Fáj

Nem vagyok egyedül, aki többször is beleütközött, beleütközik az anyaországiak elutasító viselkedésébe. Azokéba, akik az erőszakosan agitáló balliberális média hatására kinézik az országból a határon túli magyarokat. Mint egyik okozóit anyagi helyzetük romlásának. 

Ők még most is „beveszik” a 23 millió román munkavállaló, avagy az ingyenes szociális-egészségügyi ellátás megszűntetőinek meséjét. Korábban tiltakoztam, igyekeztem magyarázkodni nekik. Most már nem, felállok az asztaltól. Belefáradtam ennyi ellenséges rövidlátóval hadakozni.

Viszont fáj az innen elszármazottak egy részének pálfordulása. Konkrét esetek. Egykori pedagóguskollégám 2004-ben, a népszavazáskor nem-mel szavazott a kettős állampolgárság megadására. Még dicsekedett is vele. A határ innenső oldalán maradt egykori kártyapartnerének magyarázta: ne gyertek ide elvenni a nyugdíjamat!

Más. Volt osztálytársam családját annak idején (itt) minden vagyonuktól megfosztották a kommunisták. Ennek ellenére most (odaát) meggyőződéses szocialista szavazó, a posztkommunista párt lelkes híve.

Más. Tíz éve áttelepedett fiatalasszony magyarázza miért nem ért egyet a kettős állampolgársággal járó szavazati joggal: ne Ti (!) mondjátok meg, kik üljenek a Mi (!) parlamentünkben.

Mondják nekünk a néhány éve még velünk együtt itt lebozgorozottak.   

Ez a rövid emlékezet számomra fájdalmasabb minden visszautasításnál.