Ki a rossz gazda?

Néhány évvel ezelőtt a helyi napilapban közöltem egy jegyzetet, amelyben – hegyaljai személyes tapasztalataim alapján – felvetettem, hogy milyen rossz gazda az állam. Mert letarolta csodálatos erdeinket, s helyébe nem ültetett semmit. A tarvágások talaját pedig lemossa a víz, mint Kovászin (Kovaszincon) is.

Az írásra válaszként egy aradi erdészeti szakember nehezen elfogadható hangnemű válaszában kifejtette, hogy valótlanok az állítások, mert igen szigorúak a román törvények: három évvel a vágás után már kötelező a telepítés. Én állításommal lejárattam a példaértékű hazai erdőgazdálkodást! Nem vagyok a polémia nyílt híve, ezért nem is válaszoltam az írásra.

Azóta bebizonyosodott a román erdőgazdálkodás rabló jellege, hiszen az ország területének a korábbi 32 százalék helyett immár csak 27 százalékát borítják erdők. Vagyis: sok százezer hektárnyi erdővel borított terület tűnt el nyomtalanul az állam tulajdonából vagy másfél évtized alatt. Új telepítésről szó sem esett! Elsősorban a Székelyföldön, a közbirtokosság korábbi erdeje, amely helyett a települések nagyon sok helyen csak a letarolt hegyoldalakat kapták vissza. A Gímesek fenyőredői helyén csak csupasz hegyoldalak meredeznek.  

De ne csak egyetlen ágban példálózzak! 

Minap két küldemény érkezett drótpostán barátomtól, tudván, hogy a művészetek szerelmese vagyok. Elküldte egy német kisváros központját bemutató felvételeket, valamint Barcelonából Gaudi zseniális alkotásáról, a Mila házról készült filmet. A német kisváros ragyogó tisztaságával, a rendezett utcákkal, az épületeket, kapualjakat, utcákat borító virágerdővel hívogatja, csalogatja a turistákat. Barátom meséli, hogy fia családjának sikerült új lakásba költöznie egy bajor városban. Beköltöztek, rendezgettek a lakásban, az erkélyről elfeledkeztek. Vagy két hónap eltelte után megállította őket a gondnok avval, hogy a ház hajlandó összeadni a pénzt, csak vegyenek már virágot az erkélyre, mert egyedül az övéké csupasz!

A Mila házat egyetlen építészet, vagy a szecessziós művészet iránt érdeklődőnek sem kell bemutatni. A róla készült összeállításban a részleteket is feltáró legnagyobb nagyítású felvételen sem látszik az épületen egyetlen repedés, lepattogzott festéknyom vagy por-, (Isten bocsáss!) guanóréteg. Mintha tegnap fejezték volna be a tatarozást.

Állítom: nálunk egyetlen utcában több a szemét, mint az egész német kisvárosban, s egyetlen szecessziós stílusú házunk még megközelítőleg sincs olyan állapotban, mint az a monumentális építmény. Sem statikailag, sem külsőleg.

Olvasóink közül sokan sorolhatnák a gyors restaurálásra váró aradi épületeket. Egyesek mellett elsétálni is életveszélyt jelent. Mondhatná valaki, hogy azon épületek (lásd Neuman-palota) magánkézben vannak. Igaz, de replikaként megkérdezhetnénk: negyven-ötven év alatt mennyit költött a nosztalgiázók által visszasírt (szocialista) állam az épületek becsületes karbantartására? Vajon ilyen állapotba jutottak volna-e a régi tulajdonosok idejében?