„Krisztus szenvedése, az emberek szenvedése”

Olvasom a sajtóban, látom a televízióban, hogy a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt torinói dómban a közelmúltban ünnepélyes szentmisével megnyitották a Torinói halotti lepel közszemlére tételét. 

A római katolikus egyház eredetileg csak 2020-ban szándékozott ismét a hívek elé bocsátani az ereklyét, de az érdeklődés olyan nagy volt a Sacra Sindone iránt, hogy az egyházi vezetők engedtek a hívők kérésének. A zarándokok első csoportja már aznap a Krisztus arclenyomatát tartalmazó gyolcslepel elé járult, május 2-án maga XVI. Benedek pápa is megtekinti azt Torinóban.

Szép, de nem tévedek, ha állítom: a lehetőség a Torinói lepel eredetijének a megtekintésére csak kevés közép-kelet európai hívőnek adatik meg. E régió keresztényeinek többsége olyan anyagi helyzetben van, hogy nem engedheti meg magának a sok száz kilométeres út, valamint olaszországi tartózkodása költségeit. Sajnos!

Az előbbiek ismeretében viszont nem tudok magyarázatot találni az alábbiakra. Közelünkben, tőlünk alig másfélszáz kilométerre (manapság ez nem távolság, busszal két és fél óra), Tiszaföldváron a Homoki terület római katolikus templomában megtalálható, megtekinthető a Torinói halotti lepel egyedüli magyarországi hiteles másolata. A Jézus Krisztus arcvonásait, megkínzásának és fájdalmainak látható nyomait is tartalmazó másolatot Dinyés László, az ismert budapesti képzőművész készítette. A leplet a Tisza parti kisváros plébánosa (időpont egyeztetést követően) bármikor készségesen megmutatja a látogatóknak, csoportoknak, arról bármelyik római katolikus közösségben előadást is tart. (Eddig kétszáznál többször!) Ellenszolgáltatás nélkül!

A naiv ember azt hinné, hogy a plébános úrnak a határidő naplójában több hónapra, de legalább több hétre szóló előjegyzés szerepel. Legalábbis a húsvéti ünnepek előtti és alatti időszakban. Hogy a keresztény közösségek kihasználják ezt az egyedülálló lehetőséget, s papjaik vezetésével tömegesen tekintik meg annak a kegytárgynak a másolatát, amelyről a Megváltó tekint le ránk. Megélni azt, hogy „Krisztus szenvedése, az emberek szenvedése” – ahogyan Severino Poletto bíboros, a lepel őrzője fogalmazott. Ezért feltételezhető, hogy ha nem is minden évben, de időszakonként a hívők rendszeresen ellátogatnak Tiszaföldvárra. Amolyan áhítatot fakasztó zarándoklatra. Az anyaországból, de a határokon túlról is.

Ki kell ábrándítanom az olvasókat. A plébános úr állítja: nemhogy az alig tízezer lakosú városkában, de talán még az utcában is akadnak olyan római katolikus hívők, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen egyedülálló tárgyat tartalmaz az a templom, amely előtt naponta elmennek. Hát még a környék településein, avagy távolabb lakók. És zarándoklatokat sem szerveznek oda a lelkiatyák. Hogy miért, ne kérdezzék. Válaszolni úgysem tudok.

Sokszor panaszkodunk arra, hogy az elmúlt évtizedek diktatúrája mennyi kárt okozott a volt szocialista országok vallási közösségeinek. Ez kétségtelen, így igaz. De el kell(ene) kezdeni ismét alapozni, építkezni, a fiatalokat bevezetni a vallási áhítat megélésébe. Mondjuk a Torinói lepel tiszaföldvári másolatának, a Szent Jobbnak budapesti, Szent László nagyváradi vagy győri hermájának megtekintésével. (Hogy csak néhány lehetőséget említsek!)

Keresztény közösségszervező, de nemzettudatot alakító-fejlesztő kirándulásnak is megfelelnének. Remélem, nem tévedek!