Lépéskényszerben vagyunk

Olvasom, hogy Magyarország lakosságának mindössze hét százaléka végez valamilyen testmozgást. A hétszázezer „mozgó” polgár közé beleszámították az élsportolókat, de a hétvégi túrázókat, esti kocogókat is. Elképesztően kevés egy (alig néhány évtizede) sportnemzetnek számító népnél! 

Nem ismerem a hazai statisztikát, de valószínű, nálunk sem sokkal jobb a helyzet. Miközben az unió tőlünk nyugatabbra fekvő országaiban a legkisebb mutató 23, de akad olyan állam is, ahol meghaladja a 35 százalékot. (Minden harmadik polgár végez rendszeres testmozgást!) Ahol korcsoportonként amatőr bajnokságokat rendeznek a legkülönbözőbb sportágakban. Ahol rendszeres veterán futóversenyek zajlanak. Ahol este tele vannak a parkok és a konditermek fiatal, középkorú vagy idősebb hölgyekkel és urakkal. Ahol hetvenévesek világversenyeken vesznek részt. Sportolóként. 

Evvel is magyarázható a nyugatiak jóval magasabb életkora. 

Az, hogy kevés a testnevelésórák száma az iskolákban, arról a pedagógusok már évtizedek óta panaszkodnak. Éppen ezért találtak annyi alkalmatlan (Svejkhez hasonlóan kiszuperálandó) fiút akkor, amikor még létezett kötelező katonai szolgálat. A gyermekeknek egyszerűen nincs hol rászokniuk a rendszeres mozgásra, az egészséges életre. Nincs is igényük rá. 

Nem akarok a mindentudó szakember szerepében tetszelegni, nem is javasolgatok. De a fenti statisztikák olvastakor megpezsdültek emlékeim. Az én generációm tagjai talán még emlékeznek az ötvenes években dívó kétlépcsős MHK-mozgalmakra. (Aki nem, csak annyit: FGMA és GMA!) A Munkára Harcra Kész címmel szovjet mintára indított mozgalom országos jellegű volt. Igaz, a hidegháború kellős közepén a háborúra készülődés szellemében fogant. Voltak benne abszolút felesleges témák, mint a légoltalmi kiképzés, vagy a már nevetségesnek tűnő felkészítés (?) az atomháborúra. 

Ezekkel szemben volt iskolaorvos vagy asszisztens oktatta rendkívül hasznos elsősegélynyújtás, mint a cserkészeknél (ma ezt iskolában nem oktatják), és voltak különböző sportpróbák. Magam a 800 méteres síkfutásra, a gránátdobásra és a drótakadály alatti kúszásra emlékszem, de lehet, máshol volt egyéb is. Iskolánkból hetente jártunk ki a közeli CFR (egykor AAC) pályára, hogy edzésként leszaladjuk a két kört a salakon. Izgatottan lestük a stopperórát, vajon javult-e teljesítményünk egy hét alatt. Nem voltak túl magasak a követelmények, ha jól emlékszem, osztályomból csak néhány leány nem tudta teljesíteni a távot, valamennyien egészségi okok miatt. S milyen büszkék voltunk a megkapott jelvényre, s az azzal járó igazoló könyvecskére! 

Tudom, változtak az idők. Tudom, mások a feltételek és mások az elvárások. Egy oklevél vagy jelvény megszerzése ma már nem olyan nagy eredmény. De lépéskényszerben vagyunk. Mert valamit tenni kell(ene) egészségünk, életkedvünk megőrzéséért!  Itt, Kelet-Európában is. A mindeddig vaskalaposnak, koncepció nélkülinek bizonyult szakminisztériumra, mint kezdeményezőre, gondolni sem merek. De hátha valamelyik ifjúsági szervezetnek eszébe jut egy ötlet, s egy átfogó mozgalmat indítványoz. 

Egy országos sport-tömegmozgalmat. Amely felrázná a fiatalokat, s talán még a középgeneráció tagjait is. Valami modernebb MHK-t. (Nem tartok igényt az ötletgazda címre!)