Nosztalgia

Még a diktatúra idején ezredesi rangban nyugalmazott alezredes ismerősöm minden találkozásunk alkalmával olyan dicshimnuszokat zeng az egykori szocialista hadseregről, az ott uralkodó fegyelemről, mintha (példaként) az a francia idegenlégió felkészültségi szintjén lett volna. 

Elgondolkozom azon, mennyire szelektív az emberi memória. Csak a magam tartalékos tiszti tapasztalatait említeném. Volt olyan továbbképzésünk, amikor hónapokon keresztül alig láttunk katonát az egységben, valamennyien a „nemzetgazdaságban” (economia naţională), leginkább a mezőgazdaságban dolgoztak. Kiképzés helyett! Fiatal tiszt barátaink panaszkodtak, hogy a spórolás odáig ment, hogy akadt olyan kontingensük, amellyel mindössze egyetlen éleslövészetet tarthattak. Egyikük megmutatta azt a négycsöves légelhárító gépágyút, amellyel a szakaszát a légelhárításra kiképezték. Már a második világháborúban sem tartozott a leghatékonyabb fegyverek közé, hát még a sugárhajtású repülőgépek korában. Olyan hatékony, mintha csúzlival lőnél a rakétára – mondta.

Elmondhatnám, de ezredesemet úgysem tudnám meggyőzni. Vitázni vele lehetetlen. Az idei december elsejei fővárosi katonai parádé sem nyerte el tetszését, csak kifogásokat említ. Állítja: olyan apróra zsugorodott az egykori erős román haderő, hogy külföldi csapatokat kellett hívni, hogy látsszon is valaminek.

Lehetséges, hogy az egykori hadseregben a legnagyobb erő a hit volt? Avagy az átlagfizetést többszörösen meghaladó zsold?