Szegény népek!

Valamikor a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulóján mondotta néhai édesapám: az oroszok és az amerikaiak az utolsó vietnámiig harcolnak majd egymással. Akkor folyt ugyanis a vietnámi háború, amelyben az északi kommunisták szovjet fegyverekkel, együtt a kínai „önkéntesekkel” küzdöttek az amerikaiak támogatta déliek ellen. Végül a demokrácia tengeren túli védőangyalai, a hazai közvéleményük nyomására kivonultak a dél-kelet ázsiai országból, otthagyva néhány tíz millió vietnámi hívüket a kommunista diktatúrának. A háborúnak sok millió szerencsétlen vietnámi áldozatára ma már leginkább csak a családtagok emlékeznek.

Ha jobban végiggondoljuk az ukrajnai eseményeket, a szomszédunkban is hasonló volt a helyzet: az Európai Unió és az Egyesült Államok közösen küzdött Oroszországgal az ukrajnai piacért, a befolyási övezetért, az ukrán természeti kincsekért. Az ukránok életét áldozva! Sejtjük: az amerikai diplomácia és titkosszolgálat már a tíz évvel korábbi „narancsszínű forradalomban” is erősen benne volt. Most kihasználták a Janukovics korrupt diktatórikus rendszere ellen felgyűlt elégedetlenkedést, s úgy tűnik, végre megdöntötték azt.

Csak az a baj, hogy (meggyőződésünk) az ukránoknak ezután sem lesz jobb a soruk. Mint ahogyan nem lett jobb az EU-s csatlakozással sem a magyaroknak, sem a románoknak, sem a bolgároknak. Hogy csak a környezetünket említsük, bár e sorba a kontinens több népe is beletartozik. Amelyeket „felszabadítottak” a nyugatiak.

Szegény népek!