Tisztelet anyanyelvünknek

Néhány nap alatt kétszer is találkoztam az erdélyi kettős nyelvhasználat kérdésével. Előbb egy kedves ismerős a családban felmerült gondokat vázolta, miszerint veje, egyedüli többségbeliként, egy istennek sem akart még csak néhány szót sem megtanulni felesége anyanyelvéből, pedig közös kisgyermekük már folyékonyan beszélte azt. Kedvéért jelenlétében mindenkinek az ő anyanyelvét kellett használni. Második alkalommal egy színházi előadásban a román–magyar együttélés és jó viszony kapcsán feszegették a kérdést. Következtetésként ott hangzott el az a közhelynek számító kijelentés, hogy az ország nyelvének tökéletes ismerete kötelező minden állampolgár számára. (Magam is ezt vallom, bár állítom, hogy a jelenlegi iskolai tanterv nem ezt szolgálja!) A magyar nyelv megtanulása pedig illendő – mondta a verdiktumot (javaslatot?) a darab egyik szereplője. Ez utóbbi megfogalmazásnál kiakadtam. Miért csak illendő? Azt hiszem, a szerző még sohasem hallott valós (nem a mifelénk megvalósított egyedi!) demokráciáról. Arról, hogy Svájcban négy hivatalos nyelv létezik, s (például) abban a kantonban, amelyben rétorománok élnek, a közalkalmazottak számára kötelező a mindössze négyszázezer ember által beszélt nyelvnek a tudása. És azt sem tudja, hogy Dél-Tirolban az olasz közalkalmazottak bizony alaposan megizzadnak, amíg megtanulják a német nyelvet, a der, die, das használatát, mert anélkül bizony azon a vidéken nem kapnának munkát. Mifelénk? Sorolhatnám a példák sorát, hiszen közismert, hogy évtizedeken keresztül a magyar falvakba tudatosan csak egyetlen nyelvet beszélő rendőrt, néptanácsi titkárt (jegyzőt) neveztek ki. Az is ismert tény, hogy a frissen végzett magyar nemzetiségű orvosoknak kötelező módon meg kellett járniuk „Moldva útját”, mert Erdélyben nem adtak nekik állást. Nehogy az orvosi rendelőkben anyanyelvükön mondhassák el panaszaikat a betegek! Hasonló volt a helyzet a Kolozsváron végzett magyar nyelvtanárokkal is, akikkel  mellékszakjuk alapján foglaltatták el a Kárpátokon túli, bőséggel meghirdetett állásokat. És manapság vajon hány szórványvidéki polgármesteri hivatalban van kiírva, hogy magyarul vagy németül (is) beszélnek az ottani, a kisebbségi adófizetők pénzéből is fizetett tisztviselők? (Ha egyáltalán beszélnek!) A szándékosan magyar többségű vidékre nagy számban betelepített moldvaiaktól, oltyánoktól soha senki nem kérdezte, vajon tudnak-e az ott túlsúlyban lévő lakosok nyelvén. És azt sem, hogy ismerik-e az ottani szokásokat, az évszázadok (évezred?) óta ott élők hagyományait? Ezért akadtam ki az illendő kifejezésen. Ha nálunk is komolyan vennék a demokráciát, akkor a szerző az illendő helyett is a kötelezőt használta volna. Talán hozzátéve: legalábbis minimális szinten. Rendőrnek, orvosnak, köztisztviselőnek egyaránt. Ezeket figyelembe véve jó lenne végre tudatosítani a többségi nemzetbeliekben is, hogy ez a vidék másoknak is szülőföldje. Már nagyon-nagyon régen. Nekik, az ő anyanyelvüknek is meg kellene adni a kellő tiszteletet!