Isten áldása lenni ott, ahova helyezett

Ari László református lelkipásztor február 1-jétől kapott kinevezést a szentleányfalvi református gyülekezet szolgálatára. Eddigi munkájáról,  jövőbeli terveiről beszélgetünk.

– Tiszteletes úr, megkérném, röviden ismertesse, honnan érkeztek Szentleányfalvára.

– A Szatmár megyei Vámfaluból érkeztünk, ft. Csűry Isrtván püspök úr azzal fogadott, hogy van számomra egy gyülekezet, amit látatlanba elfogadtam, lévén, hogy megbízok a püspök úrban. Beszélgetésünk után Szentleányfalva felől érdeklődtem az itt szolgált Herdeán Gyöngyi tiszteletes nőnél, aki igen pozitívan nyilatkozott a gyülekezetről. A beszélgetést követően, a feleségemmel eljöttünk a helyszínre megtekinteni a körülményeket. Mivel 6 gyermekünk van, az érdekelt elsősorban, hogy a parókia lakható-e, van-e ivóvíz. A jó feltételek láttán, végleg elfogadtuk, január 27-én szolgáltam itt először. A gyülekezet meghallgatott, majd a Czégé Imre beszolgáló lelkész által vezetett gyűlésen a gyülekezet elfogadott lelkipásztorának. Döntésüknek örvendünk.

– Ön nem kezdő lelkész. Mit jelentett egy ilyen költözés, gyülekezetváltás az Önök, illetve az egész család számára?

– Az embernek nagyon fáj minden szakítással járó költözés. Amikor elfogadtam, úgy éreztem, Isten hívott meg az itteni szolgálatra. Nekem Szentleányfalván különös gondot okoz, hogy nagyon kevés a gyerek. Eddig ugyanis közel 100 gyermekkel voltam körülvéve, miközben itt féltucatnyi sincs, ezért hozzá kell szoknom az új helyzethez, ami hamar meg fog történni.

– Talált-e sürgős teendőket az új szolgálati helyén?

– Úgy érzem, olyan gyülekezetbe érkeztem, ahol nagyon sok a feszültség, a harag a családok között, bizonyos múltbeli, meg nem oldott dolgok miatt. Éppen ezért az elkezdett családlátogatások és a vasárnapi szolgálatok során is azt tartottam követendőnek, hogy e családokat kibékítem egymással, ennek a népnek vissza kell adni a méltóságát, az önbizalmát. Egy szórványban, kisebbségben élő gyülekezetnek amúgy is nagyon nehéz, mert mindig úgy érzi, hogy elnyomják. Magam is szórványból, Szinéváraljáról származom, ahol többségben vannak a románajkúak. Mi, magyarok viszont meg tudtuk őrizni a méltóságunkat azzal a tudattal, hogy nekünk ott a helyünk, Istentől ott küldetésünk van. Úgy érzem, a szentleányfalvi gyülekezetben hasonló érzéseket kell megerősítenünk.

– Ezek szerint, az Ön számára nem ismeretlen a szórványszolgálat.

– Már teológusként is beszolgáltam Beszterce-Naszód megye több településén, ahol az előbb említetthez hasonló hozzáállást tapasztaltam. Tudni kell rólam, hogy eredeti foglalkozásom szerint geológus mérnök voltam, 1990-ben még egy bányában mérnökként dolgoztam, csakhogy meghívást éreztem a teológiára, kivettem egy hónapi szabadságot, hogy felvételizhessek. Felvettek, ezért Kolozsvárra kellett költöznünk, ami azzal is járt, hogy le kellett mondanom a 4500 lejes bányamérnöki fizetésemről. Akkor már 3 gyermekünk megvolt, úgy tanultam a teológián, hogy végig dolgoztam. Előbb a Szabadság napilapnál 1200 lejért lapkihordóként, a feleségem ugyanott korrektori beosztásban a nyomdában dolgozott. Utána nevelő voltam, több fajta munkát vállaltam a család megélhetéséért, ami nem volt könnyű. Mi valóban azért imádkoztunk naponta, hogy az aznapi kenyeret adja meg az Isten, mert a másnapi még nagyon bizonytalan volt. Mi valóban átéltük a nélkülözés minden fokozatát.

– Mi volt az a nagy meghívás, amiért feladta a biztos életteret, a megélhetést a bizonytalanért?

– Ennek is van egy története, ami 1982-ig nyúlik vissza, amikor egyetemistaként a katonai szolgálatomat teljesítettem Belényesen. Akkoriban komolyabban elgondolkoztam az életemen. Egy aradi fiatalember először adott bibliát a kezembe. Vele elmentünk egy lelkész házaspárhoz, Visky Ferenchez és feleségéhez, Jucikához, akik a hatvanas éveikben jártak, és a fiuk, Feri ugyancsak Aradon lakott. A döntő a két idős embernek egymás iránt megnyilvánuló szeretete, tisztelete volt, ami számomra – aki egy átlagos magyar családban nőtt fel – megragadó élmény volt. Tőlük vonattal visszafelé jövet, csak gondolkoztam: mi volt ez? Gondolkodás közben rádöbbentem: így csakis igen erős hittel lehet élni. Már 1982-ben arra gondoltam, hogy a teológiára megyek, de akkoriban évente csak 2-3 teológust vettek fel, ezért a barátaim, a családom lebeszéltek róla. A rendszerváltás után a romániai református egyházban egy hatalmas űr keletkezett, mivel hosszú ideje kevés teológust képeztek, miközben az idős lelkészek nyugdíjba vonultak. A hiány pótlása érdekében felvettek egy nagy évfolyamot, köztük családosokat is, ezért próbáltam meg magam is, a 3 gyermekkel.

– Gondolom, tudja, hogy a szentleányfalvi egy kicsiny gyülekezet…

– Soha nem voltam nagyigényű, egyedül a vámfalui gyülekezetem volt nagy, ahova becsöppentem. Mindig is szerettem a kis gyülekezeteket, ahol az ember mindenkit közelről ismer, át tudja fogni az egész közösséget. Itt nem történhet meg, hogy temetéskor odaállok egy koporsó mellé, de valójában nem tudom, ki az illető. A közeli, bensőséges kapcsolat kialakítása végett minden évben végiglátogatom a gyülekezetet. A közösség tagjain látszik, hogy nagyon várták, hogy végre valaki leüljön közéjük közelről elbeszélgetni, megismerni a gondjaikat. A jelenlegi gyülekezet tagjai közül 20-an a 80. évükön túl járnak. Mivel nem lehet ezeket az embereket félbeszakítani, van olyan család, ahol 2-3 órát is beszélgetek.

– Amint látom, az elődje itt hagyta a fóliasátrat. Azzal kapcsolatban milyen tervei vannak?

– A fóliasátor csak feszültséget kelt, mert bérbe van adva valakinek, tehát elvinni nem lehet, viszont vita tárgyát képezi a hívek között. Én nem akarom a feszültséget gerjeszteni, ezért megbeszéltem a bérlővel, hogy idén minden marad a régiben, aztán jövőre majd meglátjuk… Mivel 6 gyermekről kell gondoskodnunk, a zöldségfélét mindig magunk termesztettük, itt is azt szeretnénk tenni, tehát a munkától nem riadunk vissza.

– Milyen idősek a gyermekek?

– Mivel már magunk is benne vagyunk a korban, a gyerekeink is szinte mindnyájan felnőttek, a legkisebb 17 éves. Mindnyájan Szatmárnémetiben, a magyar nyelvű zeneművészeti líceumban végeztek, a legkisebb jövőre végez. Egyikük Nagyváradon IV. éves a konzervatórium klarinét szakán. Már csak az a kérdés, hol mesterizik, mert a minőségi klarinét 2000 euróba kerül, amit nem tudunk magunknak megengedni.

– Azt hallottam, sok könyve van.

– Valóban, több ezer kötetem van, ezért a könyvespolcok az egyik szoba falait beborítják. Nagyon szeretek olvasni, csak betegek a szemeim. Ez azonban nem gátol a szolgálatban. Éppen ezért, minden erőmmel azon dolgozom, hogy a szentleányfalvi gyülekezet tagjait összebékítsem egymással, egységes egészet képezzenek. Ahány házba bementem, mindenhol ment a tévé, amiből arra következtetek, hogy valószínűleg keveset olvasnak, így a Bibliát is ritkán nyitják ki.

– Azt a hitoktatáson kell megszerettetni már gyermekkorban. Itt lehet-e hitoktatást szervezni?

– Eddig 5 gyermeket találtam, akik nagyon érdeklődők, szeretnek szombatonként 11 órára, vallásórára járni. Erre mindig nagy hangsúlyt fektettem. Zimándközön még ezt nem sikerült megoldanom, de már dolgozom rajta. Bibliaórát már ott is tartok, még katolikusok is szívesen eljönnek. Azt hallottam a katolikus plébánosról, hogy felvilágosult, nagy tudású ember, ezért remélem, jó kapcsolatokat tudok majd kiépíteni vele. Mivel Isten erre a szolgálatra hívott, én elsősorban Őt szolgálom és a híveket, akiket rám bízott. Jó pásztora szeretnék lenni az egységessé békített nyájnak. Hálás vagyok Istennek, amiért ebbe a kicsiny gyülekezetbe küldött, ahol értékelik a szolgálatot, a gondoskodást, amit mosollyal, szeretettel hálálnak meg. Azt tekintem életcélomnak, hogy Isten áldása legyek ott, ahova helyezett. Egy gyülekezet számára ez nagyon fontos. Azt mondom, legyetek az én követőim, én a Krisztus követője vagyok, csak így lehetek áldása a gyülekezetnek.

– Úgy legyen!