Isten szeretetének az ajándékaivá válni

A dévai ferences templomban megtartott húsvétvasárnapi ünnepi szentmisén p. Böjte Csaba ferences szerzetes prédikációjában kifejtette: tértől és távolságtól függetlenül, mindannyian itt vagyunk Isten szeretetének a keblén, megünnepelni Jézus Krisztus feltámadását. Nem azért jött vissza, hogy elítéljen bennünket, hanem, hogy megváltson, szeretetével átöleljen. Mint, amikor kifekszünk a napfényre és engedjük, hogy a sugarával, a melegével átjárja a testünket és a lelkünket, ugyanígy helyezkedjünk Isten szeretetének, fényözönének a tükrében. Hagyjuk, hogy Isten a végtelen szeretetével átöleljen bennünket.  

A közösen elmondott könyörgést, illetve a Szent János Könyvéből felolvasott evangéliumi részt követen elmondott prédikációjában Csaba atya kifejtette: „Kedves, szeretett testvérek, feltámadt Krisztus, alleluja! Feltehetjük a kérdést: most mi a teendő, merre induljunk? Mert nekünk keresztényeknek elsősorban prófétáknak kell lennünk. Engem, amikor megkereszteltek, illetve amikor én a híveim közül sokat megkereszteltem, senkit nem gyászhuszárnak vagy a népét elsirató asszonynak kereszteltem, hanem prófétának. Nekünk keresztényeknek nem az a dolgunk, hogy az aktuális történéseket kielemezzük, vagy a múltat felhánytorgassuk, hanem a holnapot kell fürkésznünk, Isten akaratát várva, azt a mában meglássuk és azt megmutassuk egymásnak, a keresztényeknek.

Feltehetjük a kérdést: hogyan tovább? Ha ugyanis megnézzük a hegyen állott fát, amit a vihar tövestől tépett ki, láthatjuk, hogy a gyökerei milyen sok ággal kapaszkodtak a talajba vagy a kövekbe. Egyetlen gyökér sem megy egyenesen, hanem úgy, ahogyan lehet, a kövek között. Nekünk, keresztényeknek is ezt a módot kell megtalálnunk, mert a világ állandóan változik, alakul. Senkinek nem hiányzott, hogy elhunyjon az apukája, majd elzülljön az anyukája vagy valakije börtönbe kerüljön. Egy-egy ilyen esemény után megváltoznak a családi körülmények, ezért a gyermekek nem tudnak egyenesen tovább fejlődni, ezért meg kell találniuk a helyes utat. Senkinek nem hiányzott a koronavírus-járvány sem, hiszen a Dévai Gyermekszínháznak is szép tervei voltak: nagyböjtben előadás-turnéra készültek Magyarországra. Ember tervez, koronavírus végez! Ezzel együtt, a mostani körülmények között is meg kell találnunk a továbbvezető utat.”

Példáink az apostolok

„Ehhez vegyük példáknak az apostolokat, akiknek megjelenik Jézus Krisztus a sírjánál, aki köszönti őket: Ne féljetek, bízzatok bennem! Menjetek Galileába, szóljatok a többieknek is, találkozunk ott! Erre mit tesznek az apostolok? Félnek, ezért bezárkóznak. Ez most nagyon aktuális, hiszen feltámadt Krisztus, mi viszont a lakásunkba, a mi kis világunkba bezárkózunk. Most nem a római katonáktól és a zsidó főpapoktól kell félnünk, hanem a koronavírustól, ami annyira piciny, hogy csupán speciális eszközökkel lehet meglátni, mégis annyira demokratikus, hogy válogatás nélkül, mindenkit meg tud támadni. Közel 100 ezer ember halt meg miatta, ezért van a nagy bezárkózás, de térjünk vissza az apostolokra, akik szintén bezárkóztak és imádkoztak, Isten áldását, a megígért Szentlelket kérték. Érdekes, ahogy a Szentírásban van, hogy egy emeleti terembe bezárkóznak Máriával együtt, napokig imádkoznak. A következő napok számunkra is a bezárkózva való imádkozást jelenthetik. Vagyis mindenki a maga lakásába bezárkózva, óvatosan, félve imádkozunk. Az apostolokhoz hasonlóan, mi is kérjük Isten erejét, kegyelmének a kiáradását, az áldását, az ajándékát: hogy oldja meg ezt a nagy gondunkat. Ha azonban magunkba nézünk, rájövünk: mindaz, ami igazán értékes volt az életünkben, az Isten szép ajándéka.

Ez a kolostor sem így nézett ki, hiszen 1992-ben, amikor idejöttem, és kinéztem az ablakon, az udvaron csak burjánt, mindenfajta halomra dobált szemetet lehetett látni. A gaz annyira megnőtt, hogy az emeleti ablakon bemászott a szederinda. (…) 1993. nagypéntekén fogtunk hozzá az udvarnak a rendbetételéhez, ahol hatalmas gödrök, magasra nőtt gyom és halmokra dobált szemét éktelenkedett. Olyannyira, hogy csak a takarításkor került elő a kútnak a kávája. Az előttem szolgált Domokos atya meg is kérdezte: fiam, honnan hoztátok ezt a kutat? Azt válaszoltam: ez mindig is itt volt. Domokos atya ugyanis 30 évig szolgált itt a templomban, de államosítva volt a kolostor, ahol annyi szemét gyűlt össze, hogy látni sem lehetett tőle a kutat. Mi azonban rendbe tettük az épület mellett az udvart is, ahova fákat ültettünk.

Csapatépítés

„Hogyan is alakult ki a kolostor mai arculata?

Fiatalok érkeztek, akik felkínálták: Csaba testvér, szívesen segítünk. Szilágyi Kata Szatmárnémetiből, továbbá Heinrich Ildikó, Németh Angéla, Markó Piroska, Nagy Zsolt és Vera szakácsnő voltak az első kollégáim. Ők akkor végezték el az egyetemet, velük fogadtuk be az első néhány gyermeket, akiket az utcáról szedtünk össze. A jelzett fiatalokkal éveken keresztül több tábort is szerveztünk, olyan tábor is volt, ahol 400-500 fiatal gyűlt össze. Tehát volt már valamennyi rutinunk, ezért amikor eljöttek, összeszedtük a környékről az utcagyerekeket, mintegy 25-30-at. Úgy gondoltuk, hogy a tábor után elbúcsúzunk, hazamennek. Az első napon kiderült: mindenki tetves, ezért elmentünk az orvoshoz, aki adott egy szert, hogy mindannyian kenjük be vele a hajunkat, majd valami műanyaggal vonjuk be, hogy dunsztban legyen. Szerencsénkre, akkor már érkeztek adományok, és valaki egy banános doboznyi úszósapkát hozott. Eleinte nem tudtuk, mit kezdjünk a sok úszósapkával, de később kiderült: igen alkalmasak lesznek a fejtetű elleni küzdelemben, hiszen a jelzett szerrel történt kezelés után 24 óráig az úszósapkákban jártunk. Amikor engem és a gyermekeket az úszósapkákkal meglátott a gondnok bácsi, megkérdezte: mit akarunk tenni az úszósapkákban? Vízilabda csapatot alakítunk – válaszoltam neki. Bizonyára furcsáknak tűntünk, de talán az úszósapkák is hozzájárultak, hogy egyetlen összetartó csapattá váljunk. Mert amikor a tábor végén azt mondtam a gyerekeknek: haza lehet menni, ők megkérdezték: Csaba testvér, miért nem szervezünk egy éves tábort? Nekünk nincs hova hazamenjünk. Egész éjjel álmatlanul forogtam az ágyban, és reggel, amikor a nagyobbak elfogyasztottunk egy kávét, megkérdeztem: akkor hogyan tovább? Jól emlékszem: Nagy Kata és a többiek azt javasolták: hát akkor szervezzünk egy éves tábort. Nem értettem, pontosan hogyan képzelik el, de felajánlották, hogy segítenek, hiszen azért tanultak, pedagógiát végeztek, hogy gyermekekkel foglalkozzanak. Alapítsunk hát egy magyar magániskolát! Jól is hangzott, el is kezdtük, de másnap már kiderült, hogy rengeteg gyermek beiratkozott, és a plébániának vannak bizonyos edényei, de kicsik. Éppen ezért a következő szentmisén bejelentettem: kedves testvéreim, megkérlek, hogy a perselybe egy banit se tegyetek, de holnap hozzatok nélkülözhető fakanalakat, nagy edényeket, egy kis belevalót is, hogy a gyermekeknek enni adhassunk. Nagyon megható volt, amikor a nénik jöttek, hozták a különféle ajándékokat. Hogy valaki azt mondja: Csaba testvér, én az életemet ennek a célnak a szolgálatára szentelem, ezt nem lehet pénzzel megvenni. Hogy összeköltözzek a bajbajutott gyermekekkel, hogy anyjuk helyett anyjuk legyek, rendkívül megható volt.”

Isten drága ajándékai

„Telt, múlt az idő, a fiatalok között szerelem is kialakult, ezért Katának a kezét megkérte Nagy Zsolt. Most húsvétvasárnap előtt felhívott Nagy Zsolt, hogy a feleségével, Katával eljönnének a szentmisére, ahol észre sem lehet majd venni őket, valahol hátul foglalnak helyet. Erre elmondtam: kívülről nem jöhet be senki, én néhány gyermekkel misézek, de ha akarnak, húsvét másodnapján vállalják a kántor, illetve a felolvasó szerepét, és akkor velük kettőjükkel együtt misézhetünk. Mert Nagy Zsolt és a felesége, Kata járták ki a Szent Ferenc Alapítvány létrehozását, első években ők voltak a nevelők, Markó Piroska szegény meghalt, de Ildikót is, Évácskát is, Angélát is és a többieket azóta is a szívemben hordom. Számomra ők Isten drága ajándékai. A mostani nevelőink is becsületesen végzik a dolgukat, amikor azt mondják: Csaba testvér, egy évet az életemből a gyermekeidnek ajándékozom!

Ezért is mondom: bátran kérhetünk Istentől ajándékot, mert megtapasztalhattuk a jóságát. Ez a tömbház, ahol megtartottuk az ételszentelést és ahol laknak a gyermekeim, hogyan születetett?

Egyik vasárnap a szentmisén megjelent két idegen, akiket a mise végén a ministránssal behívattam az ebédlőbe. Amint kiderült, Hollandiából átutazóban meglátták a templom tornyát, hallották a haragszót, ezért bejöttek. Mivel éppen ebédhez készültünk, meghívtam őket ebédre, amit elfogadtak. Evés közben megkérdezték: milyen helyre kerültek, hiszen látták a készülő épületet, aminek még a földszintje sem volt készen, az ebédlőben egy csomó gyermek jött-ment, ebédelt. Megkérdezték: kik ezek a gyermekek? Elmondtam, hogy kolostor, aminek minden szobájában befogadott utcagyermekek laknak, 15-16-an. Egyikben fiúk, másikban kislányok. Amikor meghallották, leesett az álluk. Ebéd után, amikor elköszöntek, kikísértem őket a kapuig, ahol várt egy nagyon szegénynek, elesettnek látszó asszony 3 gyermekkel, hogy fogadjam be őket.

Amikor a hollandok is látták, mennyire szegények, elesettek, megkérdezték: Csaba testvér, miért habozol a befogadásukkal?

Csak azért, mert egy-egy szobában 16-an laknak, tehát „a csillárról is gyerekek lógnak”, vagyis, nincs hely számukra. Erre a hollandok körülnéztek: miért nem vásárolok számukra egy lakást?

Örvendek, ha az alapvető élelmiszereket meg tudom vásárolni számukra, nem hogy lakást vegyek… Akkor éppen a kolostor melletti tömbházban 20 család lakott, mint a város többi tömbházában, egyik ablakra azonban ki volt írva: eladó, a szükséges telefonszámmal. Felhívtuk, megérdeklődtük és kiderült: 15 ezer márkát kértek érte, mert akkor még nem volt euró. Ennyi pénz számomra nagyon soknak tűnt, de a férfi felszólított vegyek két lakást, egyiket a fiúknak, másikat a lányoknak! Szívesen megtenném, ha lenne pénzem – válaszoltam. Erre nem szóltak semmit, megköszönték az ebédet és elmentek. Akkoriban nem létezett mobiltelefon, Facebook vagy bármilyen közösségi oldal. Egyszer azonban telefonáltak a bankból, hogy pénz érkezett a számlánkra. Elmentem, és legnagyobb ámulatomra, 30 ezer márka volt a számlánkon. Abból vásároltunk két lakást, ahova további gyermekeket tudtam befogadni. Természetesen, egy-egy lakásban 15 gyermek lakott, ha azok naponta csak kétszer jöttek le is elég nagy zajt csaptak. Hamarosan megkeresett két lakástulajdonos: nem venném-e meg a lakásaikat a gyermekeknek? Természetesen, megvásároltam, aztán a lakók egyenként jöttek eladásra felajánlani a lakásaikat, ezért lakásonként megvásároltuk az egész tömbházat. Tehát elmondhatjuk: ami igazán érték számomra az Isten szuverén ajándéka, amiért nem dolgoztam meg. Azóta sem tudtam meg, ki volt az a holland ember, akitől a pénzt kaptuk, de rendszeresen imádkozom érte, mert, Isten angyalaiként, jót tettek velünk.

Az isteni csoda megnyilvánulásai

„Sok ilyen szép történetet tudnék elmondani, de csak egy karácsonyit ismertetek: egy karácsony reggelén, vagyis december 24-én, kopogtak az ajtómon. Mikor kimentem, egy szépen felöltözött idős nénit találtam, aki mintha lakodalomba készült volna. Megkérdeztem mi járatban van? Kíváncsi volt a gyermekekre, akik azonban még aludtak, ezért csak bekukkantottunk egy-két szobába. Utána lementünk a földszintre, ahol leült és elmondta: ajándékot hozott nekünk. Nem csak karácsonyfát, hanem mosógépet, hűtőszekrényt, porszívót. Tehát mindkét lépcsőház kapott egy-egy mosógépet, porszívót. Feldíszítettük a karácsonyfát, körberaktuk az ajándékaival, amelyeket egy nagy, utánfutós Mercedes autóval hozott. Miután mindent lerakott, azt mondta: el kell mennie, mert a gyermekei Ausztriában, maga Németországban lakik. Közben elmesélte, hogy a II. világháborúban, amikor Románia Németországgal együtt harcolt az oroszok ellen, az ő férje valahol Erdélyben tartózkodott. 1944. augusztus 23-án azonban a románok átálltak az antant oldalára és az országban tartózkodó német tisztek és katonák közül sokat megöltek, köztük az ő férjét is. Mivel fiatalok, boldogok voltak, és megtudta, hogy a férjét Erdélyben megölték, nagy gyűlölettel gondolt az itt lakókra. Amikor azonban megöregedett, úgy érezte: meg kell bocsátania, ezért az autóját megpakolta mindenféle ajándékkal, és elhozta azoknak a gyermekeknek, akiknek a szülei vagy nagyszülei megölték a férjét, ezért az ajándékát fogadjuk szeretettel!

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány működtette gyermekotthon életében nagyon sok ilyen szép történet létezik, mert Isten jóságából, egyik napról a másikra élünk, de a Jóisten mindig kirendelte a szükséges anyagiakat. Az elején sokszor megkérdezték a gyerekek: mi lesz az ebéd? Erre csak azt válaszolhattam: nem tudom, lássuk, a nénik, mit hoznak? És mindig hoztak, és a tény, hogy mindez működik, döbbenetes. Ezt harminc éve teszem, és nem tudom, hogyan történik, de még egyszer nem feküdtek úgy le a gyermekek, hogy ne legyen ebéd vagy vacsora az asztalon, mert Isten mindig kirendelte. Nézzétek az ég madarait, a mező virágait, Istennek gondja van rájuk. Az apostolok is miközben várták a Szentlelket, nem tudták pontosan mi, de azt tudták, hogy Jézus Krisztus valamilyen módon a segítségükre siet.

Nálunk is az történt, hogy karácsony előtt mindenfajta ajándékot kaptunk, de játékot nem. A gyermekek azonban játékra is vágytak, ezért azt mondtam, írjanak az angyalkához! Én a levelüket megosztottam a világhálón, és azzal együtt, hogy az 1990es évek derekán az országhatárokon még nagyon nehéz volt átjárni, karácsony előtt megállt nálunk egy németországi kamion, ami tele volt játékokkal. Mivel minden dugig volt játékkal, már nem fértünk tőlük, a téli vakációt azzal töltöttem, hogy a megye minden iskolájába vittem nagy mennyiségű játékot. Mindenhova vittem a gyermekeinkből is és az iskoláknak a vezetősége nagyon megenyhült irántunk, megadták mindazoknak az iskolásaiknak a címét, akik a szegénységük, az elesettségük miatt nem tudták látogatni az órákat. Mi megkerestünk minden ilyen gyermeket, elhoztuk, és így nőtte ki magát a Szent Ferenc Alapítvány. A kereszténységben éppen az a szép, hogy van angyal, mikulás, nyuszi, akiktől ajándékot remélhetnek, nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is. Onnan, ahonnan nem számíthatott és olyan ajándékot, amire gondolni se mert. Az a mi dolgunk, hogy próbáljunk meg Isten szeretetének az ajándékaivá válni. Mindenki ott, ahol él, próbáljon Isten áldásainak az ajándéka lenni! Mert a Szentírás szerint: Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte. Tehát Jézus ajándék. Ha Isten képére és hasonlatosságára születtünk, egyetlen dolgunk: Isten ajándékává válnunk! Valljuk meg őszintén hitünket, nemcsak a szeretetben, hanem a hitben, a reményben és bizalomban is” – fejezte be húsvétvasárnapi prédikációját Csaba atya.