Vigyázz magadra, vigyázzunk egymásra!

A Debreceni Református Kollégium emlékkertjéből, a Reformáció emlékműve mellől köszöntöm a kedves híveket. Áldás békesség! Mintha egy térre kiköltöztetett templomban lennénk, olyan érzés itt állni a padok és a megterített Úrasztala közelében, a győztes Krisztust ábrázoló zászló és bárány alatt, a nyitott Szentírást látva. Nem csak egy emlékkertben, hanem egy Istenre emlékeztető helyen vagyunk, Isten-közelben, ahol az egyszerű és természetes dolgok is magasabb értelmet találnak. Az elmúlt hetekben a telefonbeszélgetéseim búcsúmondataiban mindig ott volt: vigyázz magadra, vigyázzatok egymásra! Az intés nem tűnt formálisnak, hanem az őszinte felelősség hangja volt. Figyelmeztetés a szaporodó óvintézkedésekre, felhívás az elővigyázatosságra és a kerülésre, amit komolyan kell venni! Ebben a kiismerhetetlen helyzetben az apostoli ige hangszíne is fényesebben szólalt meg számomra az első keresztények idejéből, a zsidókhoz írt levél III. részéből. „Vigyázzatok testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlenül és gonosz szívvel. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a napom, amíg tart a nap, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen. Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amit kezdetben és bennünk mindvégig megtartjuk. Veszélyre hívja fel figyelmünket a zsidókhoz írt levél. Vészhelyzetben a keresztény embert is fenyegeti a hitetlenség veszedelme, ha jönnek a nehézségek, a bajok, az érthetetlen krízisek, akkor nehezebb Istennel lépést tartani. Tolakodnak, ránk törnek a miértek, a vádaskodó kérdések és a bűnbak-keresések is elindulnak, elkezd az ember hitetlenkedni, kétségbe vonjuk a gondviselést, megbillen a hűségünk, nehezebb követni, hogy mit is akar Isten, mi a terve velünk? Mi a szándéka ezzel a beteg és betegséget terjesztő világgal? Ezért kell a figyelmeztetés: vigyázzatok, hogy senki el ne szakadjon az élő Istentől, mert ma is nagy a leszakadás veszélye, az életünk törékenysége és kiszolgáltatottsága közben naponta kell megküzdenünk erőkkel, amelyek el akarnak tántorítani Krisztus követésének az útjáról. Kívülről azt látjuk, hogy láthatatlan a fertőzés, még sok minden működik, tavaszias az idő, végezzük a dolgunkat úgy, ahogy tudjuk, talán otthon. Belülről viszont testet-lelket kimerít, idegfeszültséges élet terhel bennünket, minden és mindenki lehet fertőzésgyanús. Bizonytalan a közeljövőnk, amiért a lelki állóképességünk könnyebben megroggyanhat. Ezért vigyázzatok, óvakodjatok, hogy ebben a helyzetben se szakadjatok el Istentől. Fel ne adjátok az Istennel való lépéstartás lehetőségét, mert a leszakadás veszélye mellett van egy másik fenyegető veszély is, a megkeményedés veszélye. A csalódottság, a magunkra maradás, a rászedettség érzése Isten iránti vádat okozhat. Az önigazolás, a másokat okolás falakat emel Isten és magunk köze, magunk és egymás közé. Vigyázzunk arra, hogy el ne veszítsük az érzékenységünket Isten lelkének érintése iránt, mert a megcsontosodás, a megkövülés halálos betegsége a keresztény ember életének. Hogyan védekezhetünk ez ellen? Az apostol azt mondja: úgy, hogy komolyan vesszük a biztatást: buzdítsátok egymást, amíg tart a ma! A demagógia egyetlen hatásos ellenszere, a kitartó, keresztény buzdítás. Az Újszövetség nyelvén gazdagabb a kifejezés, mint ahogyan azt magyarul el szoktuk mondani. A Jézus küldte Parakétosz, a vigasztaló, a pártfogó lélek feladatkörét jelölő szó áll itt a görög szövegben, amiből a buzdítás tartalmát így lehetne visszaadni magyarul: nézd a tévelygőt, bátorítsd a csüggedőt, figyelmeztesd a feledékenyt, biztasd a bátortalankodót, vigasztald a bánatost, támogasd és állj mellé annak, aki legszívesebben odadobná a gyeplőt a lovak közé! Ez mind benne van ebben az egyetlen szóban: buzdíts! A keresztény buzdításból nem veszhetnek ki ezek a tartalmak. A keresztény buzdítás nem vezényszavakat ad, nem csak lelkesít vagy fanatizál, főképpen nem uszít, hanem követi a pártfogó lélek vigasztaló szolgálatát.  Egyszerűen annak az örömhírnek a hirdetése és megélése, amit Jézus Krisztus így mondott: én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! A ma, a jelen küzdelmeihez, feladataihoz a bátorító, a buzdító Krisztus adja az erőt. A jézus Krisztushoz való tartozás hátországot és támaszpontot jelent, és erről a támaszpontról elindulva, megerősödve végezhetjük a feladatainkat, és felvértezetten bocsátkozhatunk harcba mindenféle életellenes erővel és ellenféllel szemben. Krisztus közelsége segít a lépésfelvételben, ha lemaradtunk, lágyítja megkeményedésre hajlamos szívünket. Krisztus jelenléte állítja helyre azt a bizalmi állapotot, ami táplálja a hitünket. Ezért csak vigyázzunk magunkra, vigyázzatok egymásra és buzdítsátok egymást, Ámen!