A korrózió ellenszere

Elhangzott sok kedves méltató szó, a munkatársak arca csupa mosoly, összecsendültek a pezsgőspoharak, Kovács Ildikó számára véget ért az utolsó munkanap. Február végén, nőnap előtt köszöntötték őt a kollégák, és e néhány sorral mi is csatlakozunk hozzájuk, de az üdvözlő szavak mellé kérdést is csatolunk.– Milyen volt az eltelt harmincnégy és fél esztendő, a vegyészmérnök, a nagy gépgyár részlegvezetője, a kutatóközpont (ma tervezőintézet) munkatársa, a szellemi értéket a gyakorlatban gyümölcsöztető értelmiségi nő pályája, és nem utolsósorban a temesvári református egyházközség nőszövetsége elnökének eddigi útja?Mély lélegzetet vesz Kovács Ildikó mielőtt válaszol, és így kezdi:– A harmincegynéhány esztendőbe valóban sok minden belefért. Amikor a temesvári egyetemen lediplomáztam, és munkahelyet választhattam, Kolozsvárt neveztem meg, és álmaim beteljesülését láttam benne. Csakhogy a sors nagykönyvében másként volt megírva: férjhez mentem, és hogy közelebb kerüljek a férjemhez, Resicabányára vitt életem vonata. Temesvár és Kolozsvár után az akkori Resicabánya láttán sírhatnékom volt... Ezt még tetézte, hogy a jobbára férfiakat foglalkoztató munkahelyen nem fogadta mindenki kitörő örömmel a frissen végzett mérnöknőt. „Mit tudhat ez? Nő létére mi várható tőle a munkacsarnokban?!” Valami ilyesmit olvastam ki a tekintetekből, ami igencsak elkeserített. Főleg, hogy rövid időn belül azt is tapasztalhattam, hogy az ott dolgozó idős német szakemberek kézzel is elvégzik azt az igényes munkát, amihez nem volt szerszám. Minden nap kihívást jelentett a számomra. Nem a vezetőség elismerésére vágytam, hisz akkoriban az országos politika részét képezte alkalmazni, fizetést adni a fiatal diplomásoknak; én a zajos munkacsarnokok mindentudóit szerettem volna meggyőzni arról, hogy nem hiába koptattam az egyetem padjait, és nem vagyok “csak” egy nő. Akadtak, akik csupa szépet mondtak a szemembe, a hátam mögött pedig mindennek az ellenkezőjét. Sanda szemmel lesték, kinek járok a kedvébe, milyen úton-módon fogok felkapaszkodni, mert ugye egy fiatal nőnek mindez könnyen megy. Csalódtak, mert másként bizonyítottam. Tíz újítás és négy szabadalom került ki a kezem alól, tehát nem alaptalanul tettek meg a kétszázötven embert foglalkoztató tekercselő részleg vezetőjévé. Persze, tudom, a nők előléptetése feltételeinek is megfeleltem, noha elutasítottam a bukaresti politikai főiskolára való jelölésemet, de akkor már nekem mindennél fontosabb volt a fiacskám, akit Resicabányán szültem, sőt később a kislányomat is ott, tehát úgy érzem, mindennemű tűzkeresztségen átestem ebben a munkásvárosban. És ahogy sírtam amikor odakerültem, úgy sírtam, amikor onnan eljöttem. Derék, becsületes embereket ismertem meg ott, barátaink voltak, csakhát nőttek a gyermekeink, magyar iskolába akartuk íratni őket, s a továbbtanulásukat is Temesvártól reméltük. Tehát költöztünk. Újra megismétlődött, amit Resicabányán már megéltem: a kutatóközpontban egyesek bizalmatlanul méregettek, azt kérdezték, hoztam-e Resicabányáról széket meg asztalt magamnak, amihez leülhetnék dolgozni, mert itt mindegyik foglalt. Éreztették velem, hogy a füstös szürke munkásvárosból érkezett jövevénynek aligha terem babér a “metropolis” rangos intézetében... A beilleszkedés, a bizonyítás időszaka következett ismét, hidromechanikai alkatrészeket terveztünk vízi erőművekhez, majd pedig a korróziót kivédő (a fémes anyagok felületének oxidálódás következtében beálló, az anyag belseje felé haladó rongálódás, kimaródás) feladatokkal bíztak meg. Úgy gondolom, nem vallottam szégyent. Számomra nem titok, hogy az egyetemi diploma jó ajánlólevél, hasznos belépőjegy, de az életben mindvégig tanítványok maradunk. És nem csupán a munkahelyen kell helytállnunk, hanem a családban, a közéletben is. Attól válik teljessé, boldoggá egy nő élete, ha kivédi a „korróziót”, ha megmarad annak, akinek született, ha segíthet ott, ahol arra szükség van, és pironkodás nélkül nézhet azok szemébe, akiket szeret.