A mozdony

A vártnál nagyobb cécóval avatták fel az állomás előtti téren a városnapok alkalmából közszemlére helyezett, teljességgel román tervezésű és gyártású öreg mozdonyt. Az Arad–Temesvár vonal átadásának megünneplése, és a hivatalosságok fennkölt szavai és ígérgetései hallatán a sajtó munkásai, no meg az éppen arra tévedő aradiak azt hihették, hogy végre eljött az idő, hogy megbecsüljük ipartörténeti emlékeinket is, hiszen ezek iránt eddig még nagyobb volt a közömbösség, mint épített örökségünk irányában az 1920-at megelőző időszakból.

Ha másként lett volna, ma legalább az egykori hegyaljai állomásépület vagy egy emléktábla, netán egy felújított és közszemlére kiállított nosztalgiavagon jelezné, hogy a kontinens ötödik legrégibb helyiérdekű villamosvasútja itt kötötte össze a várost a közeli borvidékkel. A Csanádi palotán is többnyelvű tábla hirdetné, hogy a Körösök völgyét átszelő vicinális vasutak merész tervei ebben az épületben születtek, és itt dolgozott a kor egyik zseniális vasúti mérnöke, Boros Béni. (Szobrának felállítására a múlt század elején gyűjtés indult Aradon, de a megvalósítást megakadályozta az első világháború.)

Mert hát az elődök verejtékével és szellemi erőfeszítésével ölébe pottyantott örökség kiaknázásának számos lehetőségét tékozolták el a mai és a korábbi vezetők. Mindezek kiemelhették volna szürkeségéből Aradot, idegenforgalmi szempontból is vonzóvá tehették volna, megszüntetve az immár évtizedek óta tartó tranzitváros jellegét.

És ha már a vasútnál tartunk, hadd említsem meg idejében: jövőre, 2012-ben lesz száz éve, hogy félkész állapotában is elkészült az állomás. 1912. február 1-jén, minden különösebb ünnepség mellőzésével, részlegesen átadták az új pályaudvart. Részlegesen, mert csak a központi épületrész, a mai várócsarnok, valamint a rendező pályaudvar felőli épületsor készült el. A város felőli szárnyépületek helyén még az 1858-ban épített régi indóház rogyadozó falai álltak. Lebontásuk és a teljes pályaudvar kiépítése csak 1913-ban fejeződött be.

A szakaszos átadás miatt nem is tartott az akkori gazda, a MÁV nagyszabású állomásavatási ceremóniát.

Az első világháborút megelőző években Erdély nagyvárosaiban és az impériumban több új állomásépületet adtak használatba, nemigen jutott idő meg pénz az ünneplésre. Akkoriban ugyanis háborúra készülődtek, nem választásokra.

A régi krónikák azt is feljegyezték, hogy az első napon 680 elutazó és 760 érkező fordult meg a város új „indóházában.”

A Pfaff Ferenc MÁV vasúti mérnök vezette munkaközösség eredeti tervét a közlekedési minisztériumban, mint ahogy az várható volt, erősen megcsonkították, leegyszerűsítették, de így is a kor divatos építészeti stílusa, a szecesszió egyik legimpozánsabb létesítményeként vált ismertté. Ebben pedig nem csekély szerep jutott Szántay Lajosnak, Arad talán legkimagaslóbb építészének, hiszen szakmai konzulensként az ő véleménye is mérvadó lehetett. Főként a peron és a főbejárat díszítő elemeinek véglegesítésében. Nagy hiba volt, hogy az 1944-es bombázást követő szakaszos helyreállítás során felszámolták a páratlanul szép, kovácsoltvas-díszítésű peront.

Mellesleg idén fél évszázada, hogy a város modern arculatának megálmodója, a kultúrpalota ihletett tervezője elhunyt.

Temesvár szobrot állított zseniális műépítészének, Székely Lászlónak. Aradon is terveztük, tervezzük hogy a Szántay-évfordulót méltó keretek között megünnepeljük.