Amikor úgy fáj, hogy jólesik

Milyen szerencsések vagyunk, hogy négy évszakot élhetünk meg minden évben. Mindeniknek megvan a maga szépsége, de az ősz melankolikus bájával számomra a legszebb. Ilyenkor már elmúlnak a nyári tüzek, lelassul odakint és idebent is az élet. Olyan magasztos évszak ez, természetes bájával, ami másfajta érzelmeket hoz felszínre. Szerelem ez is, de nem a mindent felemésztő, égető, elsöprő érzelem, hanem a csendes, megnyugvó, magabiztos érzés. Amikor olyan tudás birtokába jut az ember, hogy már nincs szüksége magyarázkodásra, amikor átlátja az elmúlást, amikor megérti az élet dolgait. Amikor úgy fáj, hogy jólesik. Furcsa társítás, de van ilyen, s csak az tapasztalhatja meg, aki lelkével lát.

Szeretem az őszt, a lágy napsütést, a hideg, harmatos reggeleket, a frissességet a levegőben. Most már tudjuk, hogy az életben a legjobb dolgokért nem kell fizetni. Az ősz ilyen, elhalmoz ezernyi csodájával, és bár ott lóg a levegőben az elmúlás, még meg-megmutat magából néhány mozzanatot, ami az örök élet ígéretével kecsegtet.

Ma kimentem a kertbe, és összegereblyéltem a faleveleket. Felszedtem az avarban megbúvó diókat, néhányat megtörtem, és meghámoztam. Apró örömök ezek, amelyekért hálás vagyok. Nincs annál nagyobb csoda, mikor elültetsz egy fát és élvezheted gyümölcsét.

Az ősz sokszínű öreghölgy. Hol sárga, hol rozsdabarna vagy vörös ruhákat ölt magára és kápráztatja el csodálóit. Nem marad soká, épp csak felvillantja szemünk előtt a színeket és továbbáll. Olyan gyorsan illan el, mint ahogyan érkezett. Ezért legyünk résen, menjünk ki hozzá és ő megajándékoz. Mert tudjuk: „Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé / S Párisból az Ősz kacagva szaladt. / Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán / Nyögő lombok alatt.” (Ady Endre)