Atom-erőfitogtatás

Az atomháború veszélye az 1962-es kubai rakétakrízis óta sosem volt ilyen jelentős, mint most, nyilatkozta nemrég Joe Biden amerikai elnök az orosz atomfenyegetések nyomán.

60 évvel ezelőtt a világ valóban az atomháború szélére sodródott, amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár atomtöltetű rakétákat telepített Kubába, 200 kilométerre az amerikai partoktól. A válság 1962. október 16-án tört ki, amikor az amerikai légierő lefényképezte a karibi szigeten lévő szovjet rakétákat, október 22-én fokozódott, amikor a Fehér Ház nyilvánosságra hozta az ügyet és október 29-én ért véget, amikor a szovjetek visszavonták atomfegyvereiket Kubából. 13 napig Washingtonban és Moszkvában pattanásig feszült a helyzet, s annak utolsó hét napján az egész emberiség is tudatosította, hogy a mindent pusztító atomháború Damoklész-kardja nemcsak, hogy a feje fölött lebeg, de kész azonnal lesújtani. Hruscsov blöffje a pusztulás szélére taszította az emberiséget.

A szovjet atomfegyverek Kubába való telepítésének ötlete Moszkva akkori teljhatalmú urától származott. Miközben a Krím-félszigeten pihente ki a berlini fal 1961-es felhúzása okozta fáradalmait, Hruscsov azon morfondírozott, hogy a törökországi NATO-bázisokon lévő amerikai atomfegyverek a Fekete-tenger fölött áthaladva néhány perc alatt elérhetik nemcsak krími luxusnyaralóját, hanem Moszkvát is. Ezt tengerparti karosszékébe helyezett jelképes amerikai tüskének tekintette, s felvetődött benne, hogy a szovjetek is hasonló tüskét helyezhetnének el az amerikaiak ülepe alá. Akkoriban ugyanis a szovjetek nem rendelkeztek akkora hatótávolságú rakétákkal, melyek közvetlenül a Szovjetunióból elérhették volna az USA területét – ezek csak később készültek el. 1962 nyarán a szovjetek több száz hajóval 162 rakétát és kb. 30 000 katonát szállítottak a legnagyobb titokban Kubába. Hivatalosan Moszkva szovjet mezőgazdasági szakértőket küldött a trópusi szigetre, a rakétákat pedig pálmafáknak álcázták. Nyikita Szergejevics számára csupán az okozott meglepetést, hogy az amerikaiak csak olyan későn fedezték fel a szovjetek hónapokon keresztül zajló műveletét, amikor a rakéták és a katonák már Kubába értek, és hozzáfogtak az atomtöltetek rakétákra való felszereléséhez. Kennedy elnök ekkor ellentmondást nem tűrő kemény hangon szólította fel Moszkvát, hogy vonja vissza rakétáit, különben az USA minden eszközt bevet ellenük.

A pattanásig feszült 13 napos krízis után győzött a józan ész: Hruscsov visszavonta a szovjet atomfegyvereket Kubából, s cserében az USA visszavonta saját atomfegyvereit Törökországból és Olaszországból. Előbbit nyilvánosságra hozták, utóbbit viszont nem, nehogy amerikai engedménynek tűnjön a megállapodás. A szovjet vezetés nem tartott a közvélemény reakciójától, a rendszer úgyis szigorúan ellenőrizte, hogy milyen információk juthatnak a szovjet társadalom tudomására, az amerikaiak viszont adtak saját népük közvéleményére.

Végül mindkét fél elérte célját. Vagy mégsem? Hogy mi lehetett Hruscsov valós célja, azt a mai napig találgatják – nemcsak a történészek, de szűkebb környezete is. Moszkva akkori urát ugyanaz a rögeszme gyötörte, mint mai utódját, Putyint, hogy a Nyugat – elsősorban az USA – nem tiszteli kellőképpen országát és annak nagyhatalmi státuszát. Az atomrakéták Kubába való telepítése amolyan nagyhatalmi izomfitogtatásnak is tekinthető, Hruscsov világméretű blöffjének. Fia, Szergej Nyikitics Hruscsov (1935–2020) visszaemlékezései szerint apjának semmilyen konkrét terve sem volt a krízis kezelésére, rögtönzött döntéseket hozott a pillanatnyi helyzettől függően, holott kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy az atomrakéták Kubába való telepítése komoly politikai összeütközésre vezet az USA-val.

Mások szerint Hruscsov igazi célja Nyugat-Berlin és Németország megkaparintása lehetett. 1959–60-ban ugyanis többször is próbálkozott ezzel diplomáciai téren Eisenhower amerikai elnökkel, illetve a brit és francia vezetőkkel, 1961-ben pedig Kennedy elnökkel. Nem járt sikerrel, a nyugati vezetők ugyanis túlzottnak tekintették a szovjet vezér követeléseit, hogy a kettéosztott Németország ügyét a szovjet érdekek szerint „oldják meg”. A kudarcban Hruscsov személyisége és modora (pontosabban modortalansága) is jelentős szerepet játszott, az említett találkozókon rendszeresen sértegette, sőt nyíltan megfenyegette a nyugatiakat – „el temetünk titeket”. Mivel diplomáciai eszközökkel nem tudta kizavarni a nyugatiakat Németországból, 1961 augusztusában egyoldalú lépésre szánta el magát, és elrendelte a berlini fal megépítését. A lépés komoly nemzetközi krízist eredményezett, szintén az atomháború szélére sodorta az emberiséget, hiszen megszegte az 1945-ös Németország megszállásáról szóló nagyhatalmi szerződést, az amerikaiak például riadót fújtak, és harci készültségbe helyezték Nyugat-Németországban és Nyugat-Berlinben állomásozó csapataikat. Egyes történészek szerint 1962 októberében azért fokozta a nyomást a Kubába telepített szovjet atomfegyverekkel, hogy Nyugat-Németország és különösképpen Nyugat-Berlin feladására kényszerítse az amerikaiakat. Ha ez volt Hruscsov valós célja, akkor egyértelmű kudarcot szenvedett.

Végül olyan véleményekkel is találkozni, hogy a kubai rakétakrízis szításával Hruscsov csupán a kommunizmus hosszú távú célját, a Nyugat legyőzését, szándékozta elősegíteni. Fia szerint Nyikita Szergejevics hithű kommunista volt, aki vallásos meggyőződéssel hitt a kommunizmus világméretű győzelmében. Ezt a pártfőtitkár nem is titkolta, nyilvánosan hirdette, sőt, az 1980-as évek elejére jósolta a kommunizmus végső győzelmét.

Hogy mi is volt Hruscsov valós célja a kubai rakétakrízissel, az rejtély maradt nemcsak családja és a történészek, politológusok, hanem még a szovjet kommunista párt, a szovjet legfelsőbb vezetés többi tagja számára is. Még ők sem értették, hogy mit is akar elérni tulajdonképpen a vezér, amikor atomháború szélére sodorja a világot. Impulzív természete, blöffölésre épülő, kiszámíthatatlan, konfliktus-gerjesztő külpolitikájával Hruscsov rendszeresen felforrósította a hidegháborút. Folyamatosan szította a nagy nemzetközi kríziseket, de konkrét elképzelése nem volt azok megoldására – majd csak lesz valahogy, provokáljuk csak minél jobban az amerikaiakat, valamilyen engedményt csak kicsikarunk tőlük alapon. Ezt már a többi moszkvai magas rangú elvtárs is megelégelte, ezért is menesztették Brezsnyev vezetésével 1964 októberében. Ezután Hruscsov házi őrizetben élt, nem hagyhatta el a Moszkva melletti dácsáját, nevét említeni is tilos volt – amolyan non személlyé vált. 1971-es halálát a gyászjelentések rovatban jelentették be rövid hírben a szovjet újságok.