Balkáni eredet

Fölöttébb merész cikket közölt Dan Ungureanu történelmi nyelvész a román nyelv napja alkalmával. A Párizsban is tanult szakember nem kevesebbet állított, mint hogy a románság a Balkánon vált önálló néppé, ott vette fel a kereszténységet, s onnan vándorolt a középkorbaN a mai Románia területére, a szlávok, magyarok és türk (besenyő, kun) vándor-népek után.

Állítását mindenekelőtt nyelvészeti érvekkel támasztja alá, s csak közvetve történelmi jellegűekkel. A keresztény hit alapjai ugyanis egyértelműen latin eredetűek a román nyelvben, de azok a latin nyelvben is csak a negyedik században, a kereszténység terjedése nyomán kezdtek kialakulni. 313-ig a kereszténység üldözött vallás volt a Római Birodalomban, 325-ben Nagy Konstantin császár emelte államvallássá, s csak azután kezdett el terjedni tömegesen a Római Birodalom lakossága körében – bő fél évszázaddal Dacia 271-es kiürítése után. A birodalomban a keresztény hit mindenekelőtt a városokban terjedt, a falusi lakosság sokáig makacsul pogány maradt. Ezt nemcsak tengernyi oklevél, misszionáriusi jelentés és régészeti ásatás bizonyítja, hanem maga az elnevezés is – latinul a pagus falut, a paganus pedig falusi embert jelent, noha manapság eredeti jelentése eltűnt a pogány/păgân mellett. A falusi népesség teljes megtérítése még a római, majd annak utódjában, a tévesen bizáncinak nevezett birodalomban további évszázadokig tartott.

Románia mai területén azonban a városi civilizáció szinte azonnal megszűnik a 271-es római visszavonulás után. Ha maradt is kevés latinizált lakosság, az szétszórtan, apró falvakban élhetett, vagyis kizárt, hogy ott helyben, önszántából, egymástól távol, a birodalmi hatalmi gépezet égisze alatt létrehozott és védelmezett egyházszervezet hiányában tért volna át a keresztény hitre. Ha már egyáltalán túlélték a népvándorlást. Azt a népvándorlást, mellyel szemben még a hatalmas Bizánci Birodalom is gyengének bizonyult az egyházszervezet megvédésére – a VI. század végi nagy szláv bevándorlás elsöpri a Balkánon kialakított püspökségeket és egyházi szervezeteket, melyeket csak három évszázaddal később, a Bolgár Birodalom 865-ös, fölülről, uralkodói döntéssel való megtérítésével állítják fel újra. A Balkánon létrehozott, népvándorlás elsöpörte, majd újraállította egyházszervezetről tengernyi bizonyíték maradt fenn, a Római/Bizánci Birodalmon kívüli területeken, vagyis a mai Románia területén lévő egyházszervezetről a római, és a konstantinápolyi források az égvilágon semmilyen említést sem tesznek. Mert egyszerűen nem létezett! Jóllehet a hivatalos egyházszakadásra csak 1054-ben került sor, a Róma és Konstantinápoly közötti versengés és hatalmi feszültségek már évszázadokkal korábban jelentkeztek, nem utolsósorban a megtérítendő területek megszerzéséért. Róma és Konstantinápoly is tömegesen küldte hittérítőit a pogányok megtérítésére, akik gyakran egymással is versengtek, nemcsak a hitetlenek makacsságával. A saját egyházi szervezet kiterjesztéséért zajló versenyt szintén tengernyi forrás bizonyítja, ha erre a Dunától északon lévő területeken is sor került volna, rengeteg forrás igazolta volna mindkét oldalon. Ilyesmiről szó sincs az ezredfordulóig, az akkoriban megjelenő források egyértelműen magyar egyházi szervezet kialakításáról szólnak, mindkét oldalról. Az erdélyi Gyula, Szent István király anyai nagybátyja például a bizánci kereszténységet vette fel az államalapítás előtt.

A románságot misszionáriusok sem téríthették át a keresztény hitre a mai Románia területén, erről szóló bizonyítékok sincsenek, ahogyan az a Római, illetve a Bizánci Birodalom szomszédságában, a nyugati és keleti perifériákon történt. Írország, illetve Grúzia és Örményország sosem voltak a Birodalom részei, városi kultúrájuk sem volt, a birodalomból viszont sok hittérítő érkezett, akik kis kolostorokat, templomokat létesítettek a IV. és a VII. század között, miközben a falusi lakosság körében hirdették a Megváltó hitét. Sokan közülük mártírokká váltak, a helyiek gyakran erőszakkal fogadták a térítőket. Mindhárom országban több száz hittérítőt és vértanút említenek a források, sokakról nemzedékről nemzedékre átörökített legendák születtek, néhol templomok is fennmaradtak, romok pedig tömegével. Vagyis a korai kereszténység bizonyítható.

Románia területén szó sincs ilyesmiről, egyetlen népi legenda, okleveles történelmi forrás, régészeti feltárás, vagy templomrom sem maradt fent, az égvilágon semmilyen bizonyíték sincs a kereszténység első évezredi itteni megjelenéséről. A román kereszténységhez köthető legrégebbi bizonyítékok a tizennegyedik századból származnak a mai Románia területén, akárcsak az ortodox egyházszervezet Kárpátokon túli kialakításáról.

A románság csakis a Balkánon, a Dunától délre, birodalmi keretekben térhetett át a keresztény vallásra, s immár keresztény népként vándorolt mai hazájába a középkorban, szögezte le Dan Ungureanu. Kontinuitásról szó sem lehet. Roppant bátor kiállás a tudomány mellett. Külföldi történészek és nyelvészek körében már régóta ez a leginkább elfogadott szemlélet, a kontinuitás-elmélet Románián kívül kevés hívet talál. Sőt, a román nyelvészek eddig is elfogadták fél-szájjal, hogy a román nép a Duna mindkét oldalán keletkezett, a nemzeti mítoszok ideológiáját szolgáló román történészek azonban elutasítják a balkáni eredetet. A rendszerváltás után számos – főleg fiatalabb – történész és nyelvész jócskán kikezdte az ideológiailag túlfűtött kontinuitás-elméletet, de eddig senkinek sem volt bátorsága, hogy nyíltan a balkáni bevándorlás mellett foglaljon állást. Talán e téren is végre beköszönt a józan tudományos szemlélet időszaka a nemzeti mítoszok helyett.