Biztosítatlan biztosítékok

Felborult nálam az egy hét egy kivágott biztosíték munkamódszer. Ezen a héten kétszer is elment a biztosíték. Egyszer globálisan, egyszer lokálisan. Kezdem a globálissal, mert ettől izgulnak fel az internauta gibbonok.

Messziről indítok, anno, amikor még születésemtől fogva kedvenc csapatomnak, a Fradinak volt némi beleszólása a magyar bajnokság végeredményébe, és pörgött is a játék, a B-közép kettőnullánál már azt skandálta, hogy „még, még, még, ennyi nem elég”.

Szóval, a héten először akkor ment el a biztosíték, amikor elolvastam, hogy Amerikában a holokauszt-áldozatok 95 örököse most a szerencsétlen MÁV-ot veri árokba és kér jóvátételt a magyar államvasutaktól, amiért anno vagont adtak a szállításra. 240 millát vagyoni, és egymilliárdot nem vagyoni kártérítés gyanánt. Marha nagyot kellett lélegezzek, mert zsidó deportálások ügyében csak standard billentyűzet-lecsapás vagy akasztás létezik, Don-kanyarban kinyírt magyar ügyben pedig még nincs standard, azt bárki tagadhatja, szidhatja. Na, szóval, szerintem az amerikai túlélő-rokonok keresete számomra finoman szólva is túlzás. Először is, miért hatvan év után jutott eszükbe, hogy kinyírják a MÁV-ot?  Másodszor, ilyen elv alapján a Don-kanyarban elpusztított magyarok utódai is joggal perelhetnének államvasutakat Budapesttől Moszkváig. Sőt, beperelhetnék az orosz parasztot, akinek a földjén ásott lövészárkokban fagytak meg, pusztultak el értelmetlenül. Hát’ mér’ hagyta? És mehetnénk szépen vissza a magyar történelemben, hát akkor ilyen elv alapján kezdjünk mi is kártérítéseket követelni Törökországtól, Németországtól, Romániától, hadd ne pörgessünk komplett történelemleckét, minden magyar tudja, miről van szó. Ugye, mennyire bonyolult tekeredésű tészta ez, ami tragikus precedenseket szülhet. Egyébként ismerve az amerikai igazságszolgáltatást, simán benne van, hogy helyt adnak a keresetnek és nekiesnek a szerencsétlen MÁV-nak, csak mert erről az oldalról gyütt a kereset.

Másik tészta lokális. Újaradi híd. Képzeljék el, olyan cég nyerte el a „történelmi belváros” rekonstrukcióját, amelynek még minőségi aszfaltozási tapasztalata sincs. A szerződés aláírása után szándékosan kérdeztem meg a Tehnodomus főmuftiját, hogy akkor ki építi újjá a hidat, csak nem a konzorciumba bevett magyar Hídépítő? Asszonta nem, a magyarok csupán szakmai tanácsokkal szolgálnak. Ettől aztán végigcsorgott a borsókonzerv tartalma a hátamon. A Tehnodomus szedi szét az újaradi hidat? Kivel? Mondjon már három hídépítő munkásnevet, akik belülről is láttak ilyet?

Jó, tudom,  a lé a tét, s amennyiben ők kiviteleznek, szó sem lesz szakmai tapasztalatról, hozzáértésről, reszketni fogok, ha át kell guruljak majd a 3-as villamossal a hídon. De lassan megtanuljuk, hogy az ilyen szerződéseket nem a szakmai tapasztalattal rendelkezők nyerik, mint történt az ICIM-mel a belvárosi felújításnál. A minőségen, pancserságon bárki bárhol elbőgheti magát.

Megglobalizálták nálunk a bunkóságot.