De legalább a tenger ingyen van…

… mondja a lányom, amikor arról beszélgetünk, jól felmentek az árak a román nagyvíz partján, s noha ilyenkor úgyis rászánja az ember a rászánni valót, mégsem díjazza, ha hülyének nézik, átverik. Maga a víz, akkor is ingyen van, erősíti, és nem tudom azzal sem kiábrándítani, hogy ebben az életben semmi nincs ingyen.

A román tengerpart legutolsó állomása, a régi vám, a bolgár határ közelében lévő Vama Veche a szabadság és a szabad élet szimbóluma volt egykoron, s ha régi fénye mára meg is kopott, még erőlködik megőrizni báját. Ide jártak a szabadlelkű művészek, a féktelen szabadság életérzését megtapasztalni és megélni vágyó hippik, rockerek, nudisták és a munkájukból kizökkenni akaró, de mindenre nyitott entellektüellek. Azok, akik nem vágytak semmilyen sallangra, akik a minimál körülmények diszkrét báját keresték, akik meztelenül fürödtek a tengerben, este pedig tábortüzet gyújtottak a parton, és a világgal megbékélve, mindenkit szeretve körültáncolták. Az éjszakai fürdőzés, a parton való sátrazás élményét vadászták, a megfelelési kényszer teljes mellőzését, azt az életet, ahol nincsenek szabályok, nincsenek elvárások, csak a lét elviselhető könnyűsége.

Ez volt az egyetlen hely Konstancától lefelé, ahol nem épültek drága szállodák, a partot nem töltötték meg kemény lejekért bérelhető napágyakkal és drága koktélokat kínáló büfékkel. Eddig. Itt mindenki azt evett-ivott, amit hozott. Ez volt a varázsa.

Mára – egyesek gyors meggazdagodása árán – szép lassan átalakult. A régi vámás arcok közül néhányan még meg-megjelennek, a főutca zenészeiből még felismerünk egy-két régi hippit, de szó szerint elözönlötték a kifent, kikent bukaresti lányocskák, legényecskék, akik idegesítően rázzák reggelig a rongyot a román mulatósra. A helyet kiépítették a mai igényeknek megfelelően, sok-sok szórakozóhellyel és vendéglővel, ahol rettenetesen sokba kerül az élet. A minimál életstílus már csak a part legutolsó halászkocsmájánál lelhető fel, de hamarosan talán azt is felvásárolja egy üzletember, aki kiszagolja a jó bizniszt.

Elvesztettük tehát az utolsó szabad román tengerpart fellegvárát is, marad a nosztalgia, a régi szép idők emlékezete. Talán a fiatalságunkat is siratjuk egy kicsit, és kapaszkodunk abba az érzésbe, amikor szabadon, önfeledten élveztük az élet apró örömeit.