Diverzió és valóság

Lengyelország területi revíziót tervez Ukrajna ellen, mivel utóbbi jelentős lengyel, magyar és román területeket foglalt el erőszakkal, mondta Putyin egy minapi történészi konferencián. Éppen ezért Oroszország az egyetlen garancia Ukrajna területi egysége megőrzésére.

Mindez nem valamilyen összeesküvés-elméleteket gyártó, marginális csoport részéről hangzott el, hanem az orosz vezetés legfelsőbb szintjéről, magától a vezértől. Moszkva ismét éket próbál verni Kijev és nyugati szomszédjai közé, sőt, lehetőleg egymás torkának ugrasztaná azokat. Varsó, Bukarest és Budapest természetesen elutasította a Kreml urának delíriumát.

Moszkva évek óta rendszeresen próbálkozik ezen diverzióval. Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz parlament akkori alelnöke már 2014-ben, a Krím elfoglalásakor levelet küldött Varsóba, Budapestre és Bukarestbe, melyben arra szólítja fel a három kormányt, hogy vegyék vissza Ukrajnától történelmi területeiket. Magyarország vegye vissza Kárpátalját, Románia Észak-Bukovinát, Lengyelország pedig Galícia és Wolhínia történelmi tartományokat. Azután több alacsonyabb rangú orosz politológus vagy közéleti személyiség dobta be időnként a témát. A nyáron Moszkva ismét előállt ugyanazzal a diverzióval, amikor Medvedev volt államelnök azzal vádolta meg Lengyelországot, Magyarországot és Romániát, hogy a NATO segítségével egykori területeik visszaszerzésére törekednének. Most maga Putyin fogalmazott meg hasonló vádakat, teljesen kiforgatva a mostani és a történelmi valóságot.

2014 óta, és különösképpen idén február óta az orosz hadsereg háborút folytat Ukrajna ellen – gyilkol, pusztít, milliók életét teszi pokollá, milliókat kényszerített szülőföldjükről való elmenekülésre. A Krím 2014-es elfoglalása után szeptemberben Oroszország további négy ukrán megyét csatolt el erőszakkal, noha az 1994-es budapesti memorandumban írásos kötelezettséget vállalt Ukrajna területi integritása biztosítására az Ukrajnában lévő atomfegyverekért cserébe. Magyarország, Románia és Lengyelország több millió ukrajnai menekültet fogadott be, utóbbi pedig óriási támogatást biztosít Kijevnek, kemény lobbit folytat a nyugati fővárosokban, főleg Washingtonban Ukrajna minél jelentősebb támogatása érdekében. Putyin szerint mégis Lengyelország – illetve mellékvágányon Magyarország és Románia – veszélyeztetné Ukrajna területi integritását, miközben Oroszország ugyebár garantálná azt! Delírium a javából!

Putyin ráadásul a múlt bűneit is Ukrajnára keni utólagosan. 1939–45 között ugyanis a Szovjetunió hódította meg Sztálin parancsára a Vörös Hadsereg révén az ominózus területeket, s nem Kijev. Akkoriban az Ukrán szovjet szocialista köztársaságnak (USZSZK) semmilyen beleszólása sem volt ebbe, mindent kizárólag Moszkvában döntöttek el, Ukrajna pártfőtitkára (akkoriban történetesen Nyikita Szergejevics Hruscsov) csupán Sztálin parancsait teljesítette. A Lengyelországból, Magyarországból és Romániából erőszakkal kiszakított területek ugyan az USZSZK-hoz kerültek Moszkvai döntés alapján, de Ukrajna amolyan passzív szereplőként lett az erőszakos szovjet terjeszkedés haszonélvezője.

Az már más kérdés, hogy Sztálin mohósága megemészthetetlen falatnak bizonyult. Moszkva sosem tudta bedarálni az 1939–45-ben meghódított, csontvelőig oroszellenes nyugat-ukrajnai területeket. A mai Nyugat-Ukrajna sosem volt azelőtt orosz uralom alatt, a történelem során Lengyelországhoz, Magyarországhoz, Moldvához és Romániához, illetve a Habsburg Monarchiához tartozott. Annak nyomán az ukrán nemzeti öntudat szabadon kifejlődhetett, oroszosítás pedig egyáltalán nem volt. Az ottani görög katolikus felekezetű, szenvedélyesen Nyugat-orientált ukránok nem is fogadták el a szovjet uralmat, 1955-ig, vagyis még tíz évig a második világháború befejezése utánig partizánháborút folytattak a szovjethatalom ellen, melynek Moszkva csak egymillió nyugat-ukrán Szibériába és közép-Ázsiába való deportálásával tudott véget vetni. A lakosság ellenkezését azonban így sem tudta megtörni, a hatvanas évektől a Lemberg (ukránul Lviv, lengyelül Lwów) központú Nyugat-Ukrajna a szovjetellenes disszidens mozgalom fellegvárává vált, a balti államok mellett. Az 1946-ban betiltott görög katolikus egyház szabadtéri (főleg erdőkben szervezett) titkos miséin pedig tömegek vettek részt a KGB-vel dacolva. Ráadásul Nyugat-Ukrajna konokul ragaszkodott ukrán nyelvéhez, miközben az ország többi része rohamléptekkel oroszosodott el. Olyannyira, hogy például az 1970–80-as években a szellemileg elszovjetesedett, nyelvileg eloroszosodott kijevi ukránok amolyan furcsa csodabogárnak tekintették a sors által odavetett, szovjet rendszertől idegenkedő és ukrán nyelvűkhöz szívósan ragaszkodó nyugati honfitársaikat („zapadnicii”). Mondani sem kell, hogy 1989–91-ben Nyugat-Ukrajna volt az ukrán függetlenségi törekvés mozdonya, azóta pedig az EU- és a NATO-csatlakozás élharcosa. Azóta Lemberg ukrán nemzeti öntudattal töltötte fel Ukrajna többi részét, 2004-ig előbb a nyelvileg még ukrán, szellemileg viszont elszovjetesedett, kulturálisan eloroszosodott Közép-Ukrajnában, 2014 után pedig a majdnem teljesen eloroszosodott és elszovjetesedett déli és keleti országrészekben is. Az 1939–45-ben meghódított nyugati országrész nélkül Ukrajna ugyanolyan öntudatlan szellemi zombi lenne, mint a szomszédos Belarusz, amely engedelmes kistestvérként önkéntesen szaladna Oroszország tárt karjaiba, legalábbis Moszkva szerint.

Éppen ezért vetik fel rendszeresen Moszkvából az ukrán határok átrajzolásának kérdését. Vegyék csak vissza egykori területeiket, hadd boldoguljon Magyarország és Románia egy-egy millió kárpátaljai, illetve észak-bukovinai, Lengyelország pedig olyan 7 millió galíciai és wolhíniai ukrán hazafival. Ezeket Moszkva úgy sem képes legyűrni. Vagy ha Varsó, Budapest és Bukarest nem veszi vissza, akkor diverziónak jók, éket lehet velük vetni Kijev és szomszédjai közé. Legalábbis Putyin vágyai szerint.