Drága Édesanyám!

Most már mindent értek. Megértettem, átéreztem, átélem. Visszakapom a jót és kellemetlent, mintha minden azt dörgölné az orrom alá: édesanya vagyok.

Jöhetne most a sok megbánt cselekedet, a bűnbánat, a meg nem történt dolgok, a ki nem mondott szavak sajnálata, a megtett dolgok, a kimondott szavak sajnálata, visszaszívnám, ha lehet, de nem lehet, meg nem történtté tenném, de nem lehet, megtenném, de azt sem lehet. Már nem.

A legszebb életet kaptam tőled, soha nem szeretnék másmilyent. Keresem a hibát a múltamban, turkálok a gyermekkoromban, de teljesnek érzem minden pillanatát. Most már mindent megértettem, és féltve őrzöm a sunyiban a kezembe dugott aprót, hogy nyalókát vegyek rá, a finom kis nyaklevest, ha szemtelen voltam, megszenvedem a csendben, halkan lenyelt durva szavaim okozta fájdalmadat, amikor pofon helyett csak hallgattál, tudnod kell, hogy tudtam, ha baj van, de te mosollyal az arcodon kedves, édes hangon nyugtattál: minden rendben.

Sokan voltunk testvérek, nagy család voltunk – ezt mindig büszkén hangoztattad, de soha nem éreztük, hogy bármelyikünket is jobban szeretnéd a másiknál. Olyan teljes életet és gyermekkort biztosítottál, amelyet bármikor szívesen újraélnék, és az én gyerekemnek sem kívánhatnék jobbat. Velem együtt sirattad a be nem teljesült első szerelmet, aztán a többi kis apró szerelmet, melyek fájdalommal értek véget számomra, velem együtt örültél, mikor életem révbe ért és velem együtt hallgattál, amikor nem voltak már szavak.

Azt, aki vagyok, azt is neked köszönhetem. Utáltam, ha fegyelmeztél, ha rendszeresen fogmosásra küldtél, ha folyton igazgattál, utasítgattál, „nem nekem tanulsz”, „kislány vagy, szokd meg a rendet”, „szeresd a szép ruhákat, de legyen ünneplőd és hétköznapi ruhád” – most is a fülemben csengenek szavaid.

Most pedig köszönöm neked mindazt, amit utáltam gyerekként, köszönöm a kitartásod, az őszinteséged, a tisztaságod. A köszönöm-ök sora véget nem érő...

Amikor elmentél, azt éreztem, hogy veled együtt odalett a gyermekkorom, teljesen megsemmisültem, elvesztem, azt éreztem, hogy a segítséged, a biztonságod nélkül nem tudok már levegőt sem venni. Kegyetlen volt, megszenvedtem, és közben sok mindent megértettem. Tudom már, hogy a szeretet, a lelki kötelék minden időben és dimenzióban megmarad, az a köldökzsinór, ami összeköt, nem szakad meg a halállal sem.

Tudom már, hisz éreztem és láttam, hogy a legszebb, a legragyogóbb csillag vagy és én földi létem végéig hálás leszek azért, hogy az én édesanyám vagy.