Egy kis elismerés

Talán más is felfigyelt már arra, hogy más-más személy szolgálja ki egy-egy boltban. Legyen kisbolt vagy áruház folyamatosan cserélődik a személyzet. Sokan a stresszt nem bírják, másoknak az időbeosztás nem megfelelő, megint mások a fizetést keveslik, vagy nem tudnak kijönni a munkatársakkal, főnökökkel, mindig van egy jó ok, amiért az ember szinte elmenekül egy adott kereskedelmi vállalattól.

A minap találkoztam egy régi ismerőssel, aki egy szupermarketben dolgozik. Szinte azonnal, ahogy megkérdeztem, hogy van és hol dolgozik, elkezdett panaszkodni:

„Sokat dolgozom. Van, hogy nyolc egymást követő napon szinte csak aludni megyek haza, és nagyon fáradt vagyok. Nem mondom, jól fizetnek, de tekintve, hogy több mint egy hetet kell végigdolgoznom, mihelyst szabad napot kapok, egy napot átalszom, hogy kialudjam magam. Korán reggel kezdek, de még túlóráznom is kell, hogy ellássam a feladataimat. Nem könnyű a kollégáimnak sem, hisz mindenkinek sok a feladata. Nem tudom, meddig bírom még ezt a tempót, de sehol máshol nem lehet annyi pénzt keresni, amiből az ember nemcsak a költségeket tudja kifizetni, hanem még tud venni is magának ezt-azt.”

Elgondolkozva ismerősöm szavain, úgy éreztem, hogy ez a „modernkori rabszolgaság” két dolgot tesz az emberrel: megbetegít és kiöli belőlünk az emberséget. Hányszor hallottuk már, hogy a munkahelyi stressz egészségkárosodáshoz vezetett? Hányszor hallottuk, hogy nemcsak a szülők, de a gyermekeik is szorongással küzdenek? Hogy nem alszanak el a kicsik, amíg a mama haza nem ér. Egy szülőnek sokszor arra sincs ideje, hogy megkérdezze a gyermekét, megcsinálta-e a házi feladatát, nemhogy elbeszélgessen vele, mert folyton sietnie kell. Dolgozunk, mert meg kell élnünk valamiből, de mit ér a sok munka, ha közben megbetegszünk? Mennyi pénzbe fog kerülni, hogy újra egészségesek legyünk? Néha érdemes lenne feltennünk a kérdést: megéri? Feláldozzuk a pihenésre szánt, a gyerekeinktől elvett időt a munkáért és pénzért, de nem biztos, hogy annyit nyerünk vele, amennyit szeretnénk.

Néha olyannyira természetesnek vesszük mások erőfeszítéseit, hogy kivész a szótárunkból a „kérem” és a „köszönöm”. Holott bárki napját jobbá tudjuk tenni egy mosollyal, egy jó szóval, vagy egy szimpla „köszönömmel”. Egy csöppnyi elismerés bátorítaná azokat, akik a felgyülemlett fáradtság ellenére is végzik a munkájukat. Úgy érezhetnék, minden nehézség dacára érdemes a mókuskerékbe ugraniuk, és elölről kezdeniük nap mint nap a munkát.