Elmaradt nagyhatalmi konferencia: az elhalasztott lehetőség tanulsága

Európa–Ázsia csúcsértekezlet zajlott a minap Milánóban, melynek legfőbb témája mégis Ukrajna volt. Szinte minden ország vezetői részt vettek, az igazán fontos kérdéseket azonban a nagyok tárgyalták külön, az ukrajnai konfliktus megoldásáról például Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Oroszország és az érintett Ukrajna, illetve az EU vezetői folytattak eszmecserét.

Az újabb nemzetközi csúcsértekezlet már nem is számít különlegességnek, hiszen rendszeresen szerveznek ilyeneket (EU-csúcsok, G7, G20, EU-Oroszország csúcs, NATO csúcsok stb.), ez már a sokadik az utóbbi években.

100 évvel ezelőtt, 1914-ben azonban nem került sor nagyhatalmi konferenciára a nézeteltérések diplomáciai megoldására. Sem 1914 nyarán, a világháború kitörésének megakadályozására, sem ősszel, amikor a mészárlás már javában folyt, s annak tanulságai már kijózanítóan hathattak volna.

Nyáron a csúcsértekezletre nem volt reális lehetőség, a július végén-augusztus elején kitört világégés első heteiben ugyanis a józan észnek nyoma sem volt, sem a vezetőknél, sem a széles tömegeknél. A hadüzenetek hírét, illetve az első katonai behívókat még kitörő örömmel fogadták a népek, szinte minden országban, az önpusztítás útjára való lépés széleskörű támogatásnak örvendett, pacifista, háborúellenes megmozdulás pedig sehol sem volt. A híres 1914-es szellem egy évszázad után is megmagyarázhatatlan rejtély maradt a történészek és pszichológusok számára, a történelemben sem korábban, sem későbben nem fordult elő olyasmi, hogy széles néptömegek óriási lelkesedéssel induljanak saját mészárlásukra, mintha egyenesen az üdvösség kapui nyíltak volna meg előttük.

A háború iránti lelkesedés azonban nemcsak a tömegekre vonatkozott, hanem a vezetőkre is. 1914 nyarán Londonban, Párizsban, Szentpéterváron, Berlinben és Bécsben meg voltak győződve arról, hogy karácsonyig megnyerik a háborút. Senki sem rendelkezett alternatív haditervekkel, annyira erős volt az önbizalom minden oldalon. Csakhogy az köszönő viszonyban sem volt a reális erőviszonyokkal.

1914. október végére Európa már kijózanodhatott volna a nyári kábulatból, hiszen addigra a csaták már jelentős emberveszteséget okoztak, s a kemény ellenállás nyomán a végső győzelem gyors megszerzésének illúziója szétfoszlott szinte minden oldalon. Mindenütt elkezdték az alternatív haditervek kidolgozását, mindenütt kezdték belátni, hogy hosszú lesz a háború, s nem az egyre illuzórikusabb hadi sikerek lesznek döntők, hanem a kimerültség.

1914 őszén mégsem a már akkor jól bevált nagyhatalmi konferenciával igyekeztek véget vetni a háborúnak, hanem annak fokozására összpontosítottak: mindkét tábor igyekezett meggyőzni a még semleges országokat a hadbalépésre, a belső erőforrásokat pedig korszerűbb fegyverek kifejlesztésére fordították. Bismarck gróf tanácsaira már Berlinben sem voltak kíváncsiak. A szarajevói merénylet nyomán II. Vilmos német császár még ilyet javasolt a Habsburgoknak Ferenc Ferdinánd trónörökös temetése kapcsán, Bécs viszont elutasította a javaslatot és szűk körű családi ceremónián helyzeték örök nyugalomra a meggyilkolt trónörököst és cseh feleségét.

Holott a német egység megvalósítója már a tizenkilencedik században nagyhatalmi konferenciákon, diplomáciai eszközökkel oldotta meg a nézeteltéréseket. A leghíresebbek 1878-ban, illetve 1884–85-ben voltak, mindkettő Berlinben. Előbbi az orosz–oszmán háború lezárásáról és Európa békéjéről döntött, utóbbi pedig Afrika felosztását oldotta meg békésen, a gyarmatosító európai hatalmak között nem tört ki semmilyen fegyveres összecsapás a kihasítandó afrikai szelet nagysága miatt.

100 évvel ezelőtt a nagyhatalmi konferencia elmaradt, s Európa önpusztítása gőzerővel haladt további évtizedekig. Iszonyatos következményei ismét divatba hozták Bismarck szemléletét, immár nemzetközi csúcsértekezlet elnevezés alatt.