Elnézést, ha jól érzem magam

A zenének hatalmas ereje van. A zene hatása nincs időhöz, életkorhoz kötve, aki szereti és érzi a zenét, az tudja, miről beszélek (írok). A zene számomra létszükséglet. Az élő zene varázsa semmivel nem helyettesíthető! Egy koncertélmény hatalmas lelki, szellemi táplálék, mondanám, hogy testi is, hiszen van koncert, amely olyan szinten megmozgat, hogy az a másfél-két órányi tombolás felér egy kemény fitneszedzéssel.

Szeretek koncertekre járni, főleg, ha az előadó, együttes még kedvencem is. És ha lehet, szeretek bevegyülni a tömegbe, elől lenni a küzdőtéren, minél közelebb a színpadhoz, hogy fokozzam az élményt. Szeretem a velem együtt tomboló tömeg erejét, energiáit, külön örömmel tölt el, amikor látom, érzem, hogy mások is ezt érzik, ezt élik át. Előfordul azonban, hogy vannak, akik csak nézőként vannak jelen egy-egy koncerten, nem résztvevőként. Hogy honnan lehet őket felismerni? Mereven, mozdulatlanul, halálkomoly arccal állnak, szigorú tekintetüket a színpadra szegezve, és rezzenéstelen arccal képesek így ellenni másfél-két órán keresztül. Általában egy méretes hátizsák a hátukon, vagy egy nagyobb táska lóg az oldalukon. Néha környezetükre lövellnek egy-egy gyilkos pillantást, hisz körülöttük többnyire látványosan élvezik a zene hatását, kiveszik részüket a koncertélmény minden pillanatából, ami az ilyen passzív nézelődőt (ez a kifejezés most jutott eszembe) nagyon zavarja. Van köztük olyan is, aki képes a koncert teljes ideje alatt telefonjával filmezni, fényképezni, természetesen az ilyen még dühösebb, ha tombolás közben megzavarod kéz-, láb-, esetleg fejmozdulatokkal. 

Volt idő, amikor próbáltam megfejteni, hogyan is „működik” az ilyen passzív nézelődő. Találgattam: lehet, véletlenül épp arra járt, s gondolta, ha már ott van, végignézi; lehet, tudatosan érkezett, csak rossz passzban van, de ha már pénzt adott érte, juszt is végigüli/szenvedi. Eszembe jutott az is, másnap nem lennék a helyében, milyen izomláza lehet a karjaiban, végigfilmezni egy ilyen koncertet... De vajon mit csinál vele? Hazamegy, és otthon újranézni? Nem jobb élőben végignézni és -élvezni? Sokáig próbáltam rájönni, aztán úgy döntöttem, túl sok időt és energiát pazarolok valamire, ami nem az én problémám. Nem vagyunk egyformák, és ettől (is) szép az élet. Mindenki másképp szórakozik, másképp érzi jól magát.

Engem ez mégis zavar. Zavar abban, hogy jól érezzem magam. Zavar a rosszalló tekintete, zavar, hogy az én bulizásom őt zavarja. Azt gondolom, az ember azért megy koncertre, hogy jól érezze magát… és a zenét. 

Ha kíváncsiságból elmegyek egy koncertre, de nem érint meg, akkor kimegyek a tömegből, és tisztes távolságból nézem, meghagyom másnak a helyet, nem lépek be az aurájába, engedem, hogy jól érezze magát. Én ilyen típusú passzív nézelődő vagyok. És elnézést, ha jól érzem magam. Elnézést, ha nem tudok nyugton ülni, miközben „jár a zenevonat”, vagy Geszti üzeni a színpadról, hogy „Áj, láv, jú!” – hogy csak a legutóbbi koncertélményemre gondoljak.