Energetikai válság

Európa súlyos energetikai válsággal szembesül a tél küszöbén. Sőt, nemcsak Európa, akár világszintű tendencia-változás is bekövetkezhet, akárcsak az 1970-es években. Az energiaárak világszerte emelkednek, sokan tartós növekedésről beszélnek.

Precedens volt már rá, 1973 őszén az arab–izraeli háború nyomán a – többnyire muszlim – kőolajtermelő országokat tömörítő szövetség, az OPEC négyszeresére emelte a kőolaj árát egyik napról a másikra, majd 1979 elején az iráni iszlám forradalom az árak további megduplázódását eredményezte. Akkoriban a földgáz ára a kőolajhoz volt kötve, vagyis az is az egekbe szökött, ami gazdasági recesszióba taszította a hetvenes évek második felében Nyugat-Európát. Kelet-Európa sem mentesült az olajárrobbanások következményeitől, a „testvér-országok” még inkább a Szovjetunióra lettek utalva, a félig-meddig különutas Románia pedig drasztikus korlátozásokat vezetett be a szovjet függőség csökkentésére: 1979 nyarán vezették be a személygépkocsik hétvégi közlekedésének megfelezését páros-páratlan rendszámok alapján, s szintén akkor vezették be a jegyrendszert a járművek üzemanyag-vásárlásánál. Az energetikai válság a nyolcvanas években is tartott Romániában, nemcsak a járművek üzemanyag-ellátásával voltak súlyos gondok, hanem a fűtéssel és a villamosenergia biztosításával is, az idősebbek bizonyára emlékeznek erre.

Az 1973-ban kezdődött energetikai válság több, mint egy évtizedet tartott, egészen 1985-ig, amikor az olajárak nagyot zuhantak. A válság tulajdonképpen a fogyasztókat érintette, a termelőknek viszont kedvezett, sokak szerint a Szovjetunió és kommunista rendszere a magas energiaáraknak köszönhetően kapott még egy évtizednyi kegyelmet, különben a rendszer megreformálása már az 1970-es évek közepén elkerülhetetlenné vált volna, bő tíz évvel Gorbacsov peresztrojkája és glasznosztyja előtt. A hetvenes évek olajválsága azonban a Nyugatot is tartósan megváltoztatta, az addig toronymagasan világelső amerikai autóipar akkor sodródott válságba, amelyből jóformán azóta sem igazán lábalt ki, a kisebb és gazdaságosabb személygépkocsik gyártására áttérő japán és nyugat-európai konszernek pedig akkor izmosodtak meg, és indultak el USA- és világhódító útjukra.

A mostani energiaválságot azonban nem annyira a kőolajár emelkedése, hanem a földgáz és egyéb energiahordozók iránti kereslet növekedése, illetve az európai politikai döntések váltották ki. Október elején például Európa csupán a szükséges földgáztartalékok 75%-val rendelkezik, ami a legalacsonyabb szint az utóbbi tíz évben. Tavaly ilyenkor a tartalékok elérték a 94%-ot, az utóbbi tíz év átlaga pedig 85% volt. A földgáz nagy része Oroszországból származik, pontosabban a Gazprom állami monopóliumtól. Amely a nyár folyamán jelentősen csökkentette a szállításokat a tartályok feltöltésére, a vezetékek felújítására és karbantartási munkálatokra hivatkozva. Mivel Oroszország már régóta fegyverként használja a földgázt, az utóbbi években az európaiak vonakodtak hosszú távú, folyamatos ellátást biztosító szerződéseket kötni a Gazprommal, inkább rövid távú, konkrét mennyiségre szóló szerződéseket kötöttek. Ennek révén az oroszok azt állítják, hogy nem kötelesek automatikusan leszállítani a többletmennyiséget, hanem csak új szerződések és szállítási kapacitások alapján. Ellenben a koronavírus okozta tavalyi visszaesés után felemelkedő Kínában növekedett az amúgy is óriási energia-éhség. Kína hosszú távú szerződéseket kötött a Gazprommal, melyek folyamatos ellátást írnak elő, bármennyire is növekednének az árak, Moszkva pedig dörzsöli a tenyerét: nagyobb mennyiséget szállít magasabb áron az óriási felvevő képességű Kínának, miközben az európaiak kénytelenek kivárni sorukat és elfogadni az orosz feltételeket. Sőt, az Északi-Áramlat 2 révén Oroszország zsaroló potenciálja jelentősen megnövekszik, hiszen könnyen kikapcsolhatja Lengyelországot és Ukrajnát. Az Európa ellátását biztosító nagy vezetékek ugyanis Ukrajnán (3) és Beloruszon (1) keresztül haladnak Lengyelország felé, majd onnan tovább nyugat, illetve dél felé. Mindezek révén a Kreml saját érdekei szerint manipulálhatja a földgáz árát, illetve egymás ellen játszhatja ki az európai országokat, vagy kénye-kedve szerint büntetheti meg egyiket-másikat, ha nem hajlandók maradéktalanul elfogadni Moszkva feltételeit.

Brüsszel ideológiailag fűtött zöld ambíciói tovább rontottak a helyzeten: az alternatívaként számba vehető kőszén-energiát folyamatosan építik le az EU-ban a Nyugaton roppant erős zöld politikai alakulatok nyomására. A környezetbarát, zöld energia (szél-, nap-, és vízenergia) viszont még távolról sem képes pótolni a hagyományos energia háttérbe szorításával keletkező hiányt. A – főleg amerikai – cseppfolyósított gáz ugyan komoly alternatíva lenne, legalábbis Kelet-Európa nagy részének, Litvánia 2015-ben, Lengyelország 2016-ban, Horvátország pedig tavaly fejezte be Klaipeda, Gdansk, illetve Fiume kikötőinek nagyméretű felújítását ezen energiatípus fogadására, illetve továbbszállítására Csehország, Szlovákia, Magyarország és Ausztria felé. Csakhogy szerződéseket nemigen kötöttek az amerikai magánkonszernekkel az eddig drágább cseppgáz szállításáról, utóbbiak pedig a piaci kereslet nyomán szintén Ázsiát, mindenekelőtt Kínát részesítik előnyben a magasabb árak és nagyobb igények nyomán. Európa tehát hoppon maradt. Remélhetőleg csak rövid távra.