Ha hiszünk a misztikumban, és feltételezzük, hogy egy 1789-ben, a guillotine-nal lefejezett párizsi polgár most visszakapná a fejét és felébredne, az első kérdése az lehetne: Mi az még nincs vége a forradalomnak? Nem, monsieur ez nem a maga forradalma – felelnénk –, azóta eltelt 229 év, ez itt az új modern Európa, és amit lát az az ellentétes politikai erők küzdelme. A monsieur erre megnyugodna és kifejtené, hogy – akkor semmi baj, hiszen Európa, mióta csak létezik, mindig ellentétes erők küzdelmében vergődött.
Persze ilyen misztikus visszatérésben nem hiszek, de a történelem igazolja az állítást. Ha Európa születését és kialakulását a latin kereszténység elterjedéséből származtatjuk, akkor már a kezdetekben is két különböző erő, elképzelés állt egymással szemben, hiszen elég sokáig tartott, míg az új hit legyőzte a pogányságot. A későbbiekben az egyház kettészakadása következett, és a nyugati katolikus (Róma) és a keleti ortodox egyházak kialakulásához vezetett. A középkorban állandó háborúzások, és párhuzamosan Európa két leghatalmasabb embere, a római pápa, és a Német-Római Birodalom császára, hosszú harcot vívott egymással. Következett a XVI. században a reformáció, a vallásháborúk, a felvilágosodás, az emberi és polgári jogok követelése, végül a nagy francia forradalom. A XIX. században új, „modern”, de szembenálló eszmék születnek, mint a liberalizmus, szocializmus. A XX. század a diktatúrák és véres háborúk korszaka volt. Mégis győzött a modernkori demokrácia, és Európa kezdett magához térni. A közel kétezer éve ellentétes erők ütközőpontjábanvergődő Európa egyesült, és mindenki remélte, hogy az Európai Unió lesz a globalizációs folyamatok irányítója, a világ globális kihívásainak elrendezésében az irányadó.
Minden másképpen alakult, Európa ma legnagyobb válságát éli át, és két egymással homlokegyenest ellenkező jövőképet ábrázoló erő harcának vagyunk a szenvedő tanúi. Egyik oldalon az új világrend tervezői, akik Európát, mint a legfejlettebb földrészt, minden népével, nemzetével együtt mind gazdaságilag, mind politikailag hatalmukban akarják tartani. Ez – sajnos – részben már sikerült. Multikulturális, nemzetek nélküli társadalom, ahol a vallási vagy kulturális múlt és tradíció már nem számit. Akik ezt nem akarják, és ragaszkodnak Európa igazi, régi arcához, jellegéhez, azok ellenségnek számítanak. Mi lesz ennek a vége, mi lesz Európával, nemzeteivel, népeivel?
Az utóbbi napok franciaországi zavargásai arra engednének következtetni, hogy ahol elindult a bomlasztási folyamat, onnan indul ki az ellenállás is. Tudjuk, hogy Eurábiagondolata, és az első, ezt az elképzelést támogató lépések, Párizsból indultak el. Vajon itt indulhat el egy visszafordítási folyamat?
Bár így lenne, mert a németeknél semmi változásra nem lehet számítani. Merkel kancellár asszony még idejében kiválasztotta utódját, a pár napja CDU-elnöknek választott Annegret Kramp-Karrenbauert. Az új elnök asszony kétségtelenül konservativ politikus, jó katolikus, három gyermek anyja, de a merkeli bevándorláspolitika hűséges támogatója. A német politikai légkör – egyelőre – nem változik, erre semmi lehetőség nincs, és a jelenlegi kancellár, előreláthatólag 2021-ig továbbra is vezeti az országot.
Komoly változásokat csak nagyon jól kigondolt stratégiai lépésekkel lehet elérni, és csak egységesen. A V4-ek ideig óráig megvédhetik álláspontjukat, de az egész világ ellen ők sem hadakozhatnak. Látjuk, hogy a legnagyobb világszervezet, az ENSZ is egy európai nemzetírtás szolgálatában áll, hiszen szinte már erőszakosan követeli Európától a bevándorló tömegek millióinak a befogadását.
Amarxizmust, kommunizmust, fasizmust legyőztük, de vajon hogybirkózunk meg azzal a hatalommal, amely el akarja venni kultúránkat, történelmünket, múltunkat, szóval alényegünket:identitásunkat? A kérdést többször is fel kell tegyük, ismételgessük, addig, amíg feleletet nem találunk rá.
Hollai Hehs Ottó, Németország
Hozzászólások