Év végi (zsörtölődő) filozofálgatás (1.)

Nem bonyolult filozófiára gondolok, ami életünk és létünk alapkérdéseivel foglalkozik, hanem egyszerűen jelenünk zavaros eseményein töprengek. Az év utolsó napjaiban az ember önkéntelenül visszatekint, és igyekszik a közelmúlt történéseiben a jót, a kedvezőt összehasonlítani a rosszal, a kellemetlennel. Úgy érzem – bár ezt sokan pont fordítva gondolják – a dolgok mérlegelése idős korban sokkal nehezebb, mint fiatalon. A tapasztalatok sokassága gyakran ellentmondásokhoz vezet, és mentől többet teszel a mérlegre, annál pontatlanabb a mérés eredménye.

A nagy háború utolsó éveiben kezdtem lassan felnőtté érni. Az első bombatámadást szülővárosom ellen kilencévesen értem meg, aztán két évre rá, 1944 tavaszán, a főváros német megszállása után, már napirend lett a légiriadó. A gyermeki lélek hamar megszokja az új dolgokat, még a rosszakat is.     Ellenség támadja hazánkat, de katonáink hősiesen harcolnak, és megvédenek minket – hallottuk otthon, iskolában, a cserkészeknél. Aztán ott voltak a propagandafilmek a bolsevik veszélyről, a GPU kegyetlenkedéseiről, a vörös terror közeledéséről. Tüntetések, éljenzés, Hitler, a Duce, Horthy nevét kiabáltuk, és énekeltük, hogy: édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk. Aztán az első orosz katona, apám a GPU fogságában, és végül menekülés Erdély irányába. És nem haltam meg, éltem Erdélyben, Erdélyért majdnem 30 évet. A kommunisták elől végül is Nyugatra menekültem, de elégedett itt sem vagyok.

A hosszú átélt évek alatt, sok minden történt, sokat tanultam, tapasztaltam, de sokkal okosabb nem lettem, mert máig sem értem, miért kell a világot állandóan felbolygatni, háborúzni, miért kell egymást állandóan bántani, csak azért, mert az a másik nem olyan, mint én. Talán az irigység, hogy a másiknak több jut? Valójában az átlagember igényei nem túl nagyok, aránylag kevéssel is beéri, egy kis családi otthon, gyerekek és persze egy biztos munkahely, fizetés, amiből meg lehet érni. De mindezt békében!   Valójában soha, semmi nem történik a kisember igényei szerint, mert vannak a mi elképzelésünktől és akaratunktól független erők, és ezek az erők majdnem mindig mást akarnak és tesznek, mint ami nekünk igazából jó lehetne.

Az I. világháború után az egész világot felforgatták, megbolondították. A vesztesekkel, így velünk is, csúnyán elbántak, szó sem volt igazi megbékélésről pedig állandóan a békét hangoztatták. A híres wilsoni elvek 14 pontja csak szólam maradt A 10. pont pl.: Az Osztrák–Magyar Monarchia népei autonóm fejlődésének biztosítása. Láttuk, hogy mi lett belőle. Németországot tönkretették, aztán nyugati bankok segítségével Hitler rémuralomra következett. Az oroszokhoz visszacsempészték a bolsevik forradalmárt és a világ, főleg Kelet-Európa, 70 évig nyögte a kommunista diktatúrát. Igen, zsörtölődöm, sőt dühöngök, mert egyesek még mindig gúnyolódnak, ha összeesküvésekről beszélünk. Nevezzük akárhogy, de az szentírás, hogy soha nem történik az, amit a nép, az emberek többsége akar. A parlamentáris demokrácia sem hozta meg a népek számára az igazi nyugalmat, a jólétet. A közhatalom megválasztásának joga, legitimációja a polgárok kezében maradt, ennyivel jobb, mint a diktatúrák uralma, de a valójában fontos döntések valahol máshol születnek, az irányítás mások kezében összpontosul.

Szerencsére a nácik terrorja csak 12 évig tartott, de egy szörnyű háborúhoz vezetett. Óriási emberi és anyagi veszteség, de Európa túlélte Aztán a nagyhatalmak, Kelet- és Közép-Európát eladták a kommunistáknak. Nagyon nehéz hét évtized volt, de ezt is túléltük, és ami fontos, és érdekes, nem vesztettük el identitásunkat.Az agyakat kimosták, de a szellem, a lelkek nagy része épségben maradt, sőt, bizonyos értelemben megedződött. Ezt azért merem kihangsúlyozni, mert azokat, akik ebből a nehéz korszakból még megmaradtak, a veteránokat, nagyon nehéz tovább hülyíteni, a sok rossz tapasztalat tisztább látást kölcsönzött nekünk, minket már nehéz manipulálni. Sajnos az utánunk született korosztályok, az ún., x, y, z generációk fiataljai, már beleestek a csapdába pedig a közeli és távoli jövőt nekik kell irányítaniuk. Nem, itt nem arról a klasszikus, a történelem során mindig megjelenő ellentétről van szó, ami az ej, ezek a mai fiatalok felsóhajtásban nyilvánult meg, itt másról van szó. Lehettek ők hippik, kinőtték, lehettek ok nélkül lázadók, megnyugodtak, és lehetnek ma is az  „okostelefonok” rabjai, kibírjuk, de azúj társadalom törvényei és szabályai egészen más embert faragnak belőlük, és ez a veszélyes.

Egy mondatban: multkultúrális, digitális, fogyasztói társadalom. Egészen ártalmatlanul hangzik, sokaknak tetszetős és igen vonzó, gyakorlatilag pedig úgy látszik nem is lehet a jövőt másképpen elképzelni, hiszen a technikai fejlődés, a termelési színvonal megtartása csak egy ilyen társadalomban lehetséges. Nos, egy ilyen kis keretű publicisztika a hatalmas kérdéskört csak érinteni tudja, de egy-két dolgot érdemes kiemelni.        

Hollai Hehs Ottó, Németország