Fél év háború

Augusztus 24-én Ukrajna egyik szeme nevetett, a másik sírt. Ezen a napon ünnepelte függetlensége kikiáltásának 31. évfordulóját, ugyanakkor hat hónappal ezelőtt Oroszország ezen a napon indított ellene háborút.

Hat hónap alatt Ukrajna hősiesen ellenállt az orosz agressziónak, szinte mindenkit meglepve. Még Washingtonban is az ukrán hadsereg és államiság gyors összeomlására számítottak, holott már tavaly novemberben figyelmeztették Kijevet és a NATO európai partnereit, hogy Oroszország katonai agresszióra készül. A Fehér Házban ezért is vonakodtak korszerű amerikai fegyverekkel segíteni az ukránokat, mivel azok amúgy is hamarosan a győztesnek gondolt oroszok kezébe kerültek volna. Tavaly hasonló történt Afganisztánban, a 20 éves bábáskodással felállított afgán hadsereg meglehetősen korszerű fegyverzete és légiereje mindenestől a tálibok kezére jutott a sokkal nagyobb és sokkal jobban felfegyverzett afgán hadsereg kártyavárszerű összeomlása révén. Az orosz támadás előtt, illetve a háború első időszakában az USA és a Nyugat inkább információkkal, szakképzéssel és a NATO-taggá vált volt szocialista országok szovjet fegyvereivel segítette Ukrajnát. Korszerűbb fegyvereket csak később, a nyár elején, az elszánt ukrán ellenállás nyomán szállítottak.

Hat hónap alatt Ukrajna hatalmas vérveszteséget szenvedett, az orosz agresszió milliók életét tette pokollá, az áldozatok reális száma minden bizonnyal nagyobb annál a 9000 katonánál és több tízezer civilnél, amit Kijev bejelentett. Ukrajna mégis hősiesen védekezik, keményen harcol az orosz túlerővel szemben, amolyan nagy honvédő háborúban.

Az orosz agresszor viszont sorozatos kudarcokat szenvedett, jóformán semmilyen célkitűzését sem érte el, éppen ellenkezőleg. Február 24-én az oroszok három oldalról támadtak: délről, a 2014 óta megszállt Krím-félszigetről Ukrajna tengerparti kijáratának elfoglalását célozva, keletről a Donbász és a Dnyeper  folyóig terjedő országrész elfoglalását, északról pedig a Belaruszban állomásozó erőkkel Kijev elfoglalását, az ukrán vezetés elűzését és bábkormány felállítását. Mindezt, vagyis Kijev, valamint az orosz nyelvű dél- és kelet-Ukrajna teljes megszállását néhány nap, maximum néhány hét alatt, villámháború során kellett volna elérniük. Ez nem jött össze az oroszoknak, Kijev környékéről már március végén kénytelenek voltak visszavonulni, de még az orosz határhoz csupán 40 kilométerre fekvő, majdnem színtiszta orosznyelvű lakosságú, egykor még másfél milliós Harkiv városát és annak jelentős hadiparát sem sikerült elfoglalni, akárcsak a szintén szolidan orosz nyelvű, stratégiai fontosságú, egymillió lakosú tengeri kikötőt, Odesszát sem. Sőt, még a teljes orosz és eloroszosodott lakosságú Donbász nehézipari medencét sem sikerült meghódítani, holott annak kb. 40%-t már 2014-ben elfoglalták! Ami orosz kézre került – a Krím-félsziget és a Donbász közötti szárazföldi híd – ott óriási pusztítások voltak, az oroszok rommá lőtték a városokat és a kisebb településeket, olyannyira, hogy bárki is kerülne ki győztesen, milliárdokat kell költenie a térség újjáépítésére.

Katonai téren ugyanis nem dőlt el a háború sorsa, Ukrajna eddig csak hősi ellenállásra volt képes, támadásra viszont nem. Hosszú távú összecsapás körvonalazódik, melynek kimenetele megjósolhatatlan. Egyéb szinten viszont az orosz vereség egyértelmű. Gazdaságilag ugyanis Európa jelentősen csökkentette a kapcsolatokat, egyre inkább igyekszik függetleníteni magát az orosz energiától, a tőke kimenekül Oroszországból, az oroszok európai gazdasági szereplése drasztikusan visszaesett, elszigeteltsége pedig növekedett. Itt már hosszú távú tendenciáról van szó, mondhatni újabb vasfüggönyről.

Putyin politikailag is hatalmas veszteséget szenvedett. Németország gyökeresen megváltoztatja korábban irritálóan oroszbarát politikáját, a korábban konokul semleges Finnország és Svédország a NATO karjaiba szalad, Washingtonban pedig végre tudatosul a NATO keleti szárnya katonai megerősítésének fontossága. Ezek szintén hosszú távú fejlemények.

Putyin távolról legnagyobb veresége azonban Ukrajna szembefordulása, pontosabban az ott elő kb. 5 milliós orosz nemzetiségű és a kb. 15 milliós, nyelvileg nemzedékek óta eloroszosodott ukrán elvesztése. Vagyis azoké, akiknek „felszabadítására” támadta meg Ukrajnát, az ukrán nyelvű középső és különösképpen nyugati országrész ugyanis korábban is eltökélten oroszellenes volt. Paradox módon az orosz hadsereg lőtte rommá Putyin orosz világát (russzkij mir), a harcok és a förtelmes pusztítások ugyanis éppen Ukrajna orosz ajkú lakosságának a területén zajlanak, onnan menekülnek el kétségbeesetten milliós számban. Az oroszellenes ukrán nacionalizmus erődjének számító Közép- és főleg Nyugat-Ukrajna jóval kevesebb szenvedést élt át, csupán néhány rakétatámadás érte, szárazföldi harcok viszont nem voltak, s a civil lakosság is sokkal kisebb mértékben menekült el. A „felszabadítandó” oroszajkúak kényszerültek elmenekülni milliós számban a „felszabadító testvérek” elől, éppenséggel a moszkvai propaganda által nácinak titulált nyugat-ukránok karjaiba! Illetve külföldre, főleg a szintén csontvelőig oroszellenes Lengyelországba. Ukrajna orosz nyelvű lakossága saját bőrén tapasztalja az óriási különbséget: míg az őket „felszabadító” oroszok porrá lövik szülőföldjüket, földönfutóvá teszik őket, addig az ellenségnek nevezett nyugat-ukrajnaiak és lengyelek tárt karokkal fogadják be őket, lakhatást, élelmet, egészségügyi ellátást és egyéb segítséget nyújtanak nekik. Korábban Ukrajna megosztott ország volt, nyugaton és középen ukrán, délen és keleten pedig szovjet lakossággal. Putyin a szovjet nosztalgikus, orosz nyelvű utóbbit akarta visszaszerezni az „orosz világ” számára, a háború viszont ukránokká teszi őket, Ukrajna egységes nemzetté kovácsolódik össze az orosz lövések záporában. Ez is hosszú távú, visszafordíthatatlan jelenség, függetlenül a háború végső kimenetelétől. Végül is a magyarság is az 1848–49-es szabadságharc idején kovácsolódott modern nemzetté, s az is maradt annak elbukása ellenére.