Feldarabolt Ukrajna?

Ukrajnát feldarabolják, és szétosztják szomszédai között, legalábbis a Nyugat ezt tervezi, jelentette be személyes üzenetfalán Dmitrij Anatoljevics Medvegyev, az orosz biztonsági tanács alelnöke. Oroszország volt államelnöke térképet is mellékelt, mely szerint Ukrajna legnagyobb része Oroszországhoz kerülne, Lengyelország, Magyarország és Románia visszakapná történelmi területeit, sőt, utóbbi még annál is többet, s csupán Kijev megye maradna meg független Ukrajnaként.

Moszkva újabb diverziója aligha meglepő, az Ukrajna elleni háború kezdete óta többször is megvádolta Varsót, hogy ukrajnai területek visszavételére törekszik, nyilván bármilyen bizonyíték nélkül. Moszkva propagandagépezete most nemcsak Lengyelországot, hanem Magyarországot és Romániát is hasonló fényben igyekszik feltüntetni, vagyis ukrajnai területekre vágyó revíziós országoknak, melyeket a Nyugat is támogatna. Dmitrij Anatoljevics „természetesen” semmilyen bizonyítékot sem mutatott fel, hogy nyugati elemzők készítették volna a térképet.

Jócskán kilóg a lóláb, messziről felismerhető az orosz diverzió. Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij, az orosz parlament akkori alelnöke már 2014-ben, a Krím elfoglalásakor levelet küldött Varsóba, Budapestre és Bukarestbe, melyben arra szólítja fel a három kormányt, hogy vegyék vissza Ukrajnától történelmi területeiket. Magyarország vegye vissza Kárpátalját, Románia Észak-Bukovinát, Lengyelország pedig Galícia és Volhínia történelmi tartományokat, melyek nem illetik Ukrajnát, szovjet ajándékként kapták Moszkvától a Ribbentrop–Molotov-paktum, illetve a második világháború nyomán. Ez lecsillapítaná Ukrajna EU-s és NATO-s vágyait, végül is a hajthatatlanul oroszellenes Nyugat-Ukrajna ezen területekből áll.

Akkor Varsó, Budapest és Bukarest nem is törődött Zsirinovszkij „ajánlatával”, Moszkva viszont nem adja fel, s ismét előállt ugyanazzal a diverzióval. A tavasszal elhunyt Vlagyimir Volfovics helyett Dmitrij Anatoljevics rukkolt ezzel elő, azzal a különbséggel, hogy még többet adna Romániának és Lengyelországnak. Előbbinek Észak-Bukovina mellett a közép-ukrajnai Vinica megye jutna, utóbbinak pedig további két közép-ukrajnai megye a nyugat-ukrajnai Galícia és Volhínia mellett. A többi pedig Oroszországhoz kerülne, Kijev kivételével.

Moszkva szomszédjai ellen fordítaná Kijevet Dmitrij Anatoljevics legújabb diverziójával, főleg, hogy Varsó Ukrajna távolról legjelentősebb támogatója? Netán a Nyugatnak szóló burkolt ajánlat a Kreml rendezési terve lenne? Nem kizárt, Putyin ugyanis a befolyási övezetek (érdekszférák) elkötelezett híve, régóta szorgalmazza azok elfogadását, s Európa felosztását, valahogy úgy, ahogy Sztálin tette előbb Németországgal az 1939-es Ribbentrop–Molotov-paktummal, illetve később Nagy-Britanniával és az USA-val 1945-ben Jaltában és Potsdamban. Putyin régóta tudatosította, hogy a csontvelőig oroszellenes Nyugat-Ukrajna megemészthetetlen falat, magában ezerszer el is átkozta Sztálint, hogy megszállta, és szovjet-Ukrajnához csatolta. A mai Nyugat-Ukrajna sosem volt azelőtt orosz uralom alatt, a történelem során Lengyelországhoz, Magyarországhoz, Moldvához és Romániához, illetve a Habsburg Monarchiához tartozott. Annak nyomán az ukrán nemzeti öntudat szabadon kifejlődhetett, oroszosítás pedig nem volt. Az ottani görög-katolikus felekezetű, szenvedélyesen Nyugat-orientált ukránok nem is fogadták el a szovjet uralmat 1955-ig, vagyis még tíz évig a második világháború vége után partizánháborút folytattak a szovjet hatalom ellen, melynek Moszkva csak egymillió nyugat-ukrán Szibériába való deportálásával tudott véget vetni! A lakosság ellenkezését azonban így sem tudta megtörni, a hatvanas évektől a Lemberg központú Nyugat-Ukrajna a szovjetellenes disszidens-mozgalom fellegvárává vált a balti államok mellett. Az 1946-ban betiltott görögkatolikus egyház szabadtéri (főleg erdőkben szervezett) titkos miséin pedig tömegek vettek részt a KGB-vel dacolva. Ráadásul Nyugat-Ukrajna konokul ragaszkodott ukrán nyelvéhez, miközben az ország többi része rohamléptekkel oroszosodott el. Olyannyira, hogy például az 1970–80-as években a szellemileg elszovjetesedett, nyelvileg eloroszosodott kijevi ukránok amolyan furcsa csodabogárnak tekintették a sors által odavetett, szovjet rendszertől idegenkedő és ukrán nyelvű nyugati honfitársaikat („zapadnicii”). Mondani sem kell, hogy 1989–91-ben Nyugat-Ukrajna volt az ukrán függetlenségi törekvés mozdonya, azóta pedig az EU- és NATO-csatlakozás élharcosa.

Moszkvában tisztában vannak vele, hogy Nyugat-Ukrajna reménytelen eset, azért választanák el Ukrajna többi részétől. Sztálin mohósága visszaüt, három évtized függetlenség alatt a nyugati országrész magával rántotta Ukrajna többi részét, Lemberg jelképesen ukrán nemzeti öntudatot öntött Kijevbe, amely az eloroszosítás bástyájából az ukrán hazafiság erődjévé vált. A nyugati országrész nélkül Ukrajna ugyanolyan öntudatlan szellemi zombi lenne, mint a szomszédos Belarusz, amely engedelmes kistestvérként önkéntesen szaladna Oroszország tárt karjaiba, legalábbis Moszkva szerint.

Vegyék csak vissza nyugodtan, javasolják Moszkvából immár sokadszorra 2014 óta, hadd boldoguljon Magyarország és Románia egy-egy millió kárpátaljai, illetve észak-bukovinai, Lengyelország pedig olyan 7 millió galíciai és volhíniai ukrán hazafival. Sőt, bónuszként Románia és Lengyelország még egy, illetve két közép-ukrajnai megyét is kapna, csak vigyék már el a megemészthetetlen nyugati országrészt. Ukrajna többi részére viszont Moszkva egyértelműen igényt tart. Fölöttébb kérdéses, hogy az ottaniak visszatérnének-e Moszkva karjaiba, az orosz fegyveres erőszak okozta pusztítás és szenvedés akkora ukrán nemzeti öntudatot öntött beléjük, amire nyugat-ukrajnai honfitársaik hosszú évtizedek alatt sem lettek volna képesek.