Férfias szobanövények és a búcsú

A mai írással búcsúzom. Tíz éve indult ez a rovatom az akkori Nyugati Jelen napilapban. Arra kértek, férfiakról, nőkről írjak, csípősen, frivolkodva, de legyen szakmai alap is hozzá. Önkéntes munka volt ez is – olvasó közösségünk érdekében. Bár hiszem és vallom, hogy az értelmiségi feladata a közösségszolgálat gyakran ingyen, gyakran bagóért, de, ahogyan mindennek van kezdete, úgy vége is. Főleg, ha az ember nem dohányzik. Az ember lánya új dolgokba kezd, tudatosan lezár életszakaszokat, helyzeteket, s ha még ilyen emberkutató is, akkor gyakran hangoztatja: eljön az idő, amikor félre kell állni. Ennek most jött el az ideje: a 120-adik szövegnél. Nem lesz különleges, illeszkedik a sorba, sőt, folytatás. Azért, mert az élet is megy tovább: velünk vagy nélkülünk. És ez így van jól!

Szóval, a férfi is szereti, ha a lakásában vannak növények. Szeret is gondoskodni róluk – bár ezt ritkán vallja be. Néha ő is beszél hozzájuk. Néha pedig „bántja” őket, azaz hurcolássza össze-vissza a lakásban, fényviszonyokat optimizál. Pedig ezt az orchideák annyira nem díjazzák. Én viszont azt igen, hogy vannak férfinevű növények is. Ennek igen örült a nyelvésznő énem, s a viselkedéskutató lány is, aki ezt továbbgondolva arra jutott, hogy e nevek egy-egy férfiúi viselkedésmintázatnak a megtestesítői. Már hogyne lennének azok, amikor szegényt úgy hívják, hogy bajuszvirág, esetleg bakszakáll, illetve legényvirág, sőt, férfiasszív. Gondoltam, hadd legyenek magyarizmusok.

A bajuszvirág távolabbra helyezkedik el. Nem csak tőlem. Ez az a növény, amelyik úgy terjeszkedik, mintha legalábbis egy tekintélyes úr lenne a nappali sarkában, enyhén pödört levelekkel. Olyan magabiztosan növeszti az indáit, mintha minden új hajtással egy kicsit rá is kérdezne: Ugye, jól áll? És bár a neve alapján komoly karaktert várnál, valójában inkább egy kedvesen túljátszott szerep – sok stílussal, némi öniróniával, hetyke magabiztossággal.

Ezzel csak a bakszakáll képes szembe nézni. Szobanövényként olyan, mintha egy kissé szórakozott öregúr költözött volna a cserépbe, és azóta csendben növesztené –, mondjuk, a tekintélyét. Olyan bozontos lendülettel burjánzik, hogy az ember már majdnem köszön neki reggelente: Jó napot, bátyám! És ha hagyod megnőni, egy ponton már nem is locsolod – inkább megigazítod a szakállát, tisztelettel, ahogy illik. Ha pedig megszólal, csakis szakállas viccek hagyják el a száját.

Nem csoda, hogy a viccelődő növények között a legényvirág olyan daliásan áll a cserépben, mintha mindjárt nótára fakadna, csak még megigazítja a kalapját. Olyan büszkén virít, hogy a többi növény csak összesúg: Na, megjött a falu legénye! És ha virágba borul, hát az nem finomkodás – az már udvarlás, kérem szépen, szívvel-lélekkel, ahogy illik egy rendes legényhez: azaz összehord nekem fűt-fát, meg még egy kis komposztot is, ha kell. Én meg úgy teszek, mintha hinnék neki. Sőt, elalélok a dumától.

Bezzeg a férfiasszív! Na, ez az a növény, amelyik nevében hatalmas csupán, de közben olyan békésen üldögél a cserépben, mintha csak egy kis sziesztára ugrott volna be a szobába. Olyan komolyan veszi magát, hogy már-már gyanús: biztos, hogy nem csak egy érzékenyebb levél rejtőzik a nagy név mögött?! És miközben büszkén feszít, az ember nem tudja eldönteni, hogy tisztelje, vagy inkább megsimogassa egy „nyugi, hősöm” jellegű gesztussal.

Őszintén szólva, ezek a pasinövények pont úgy viselkednek, mint egy férfitársaság VB-nézés közben a város központi teraszán. A bajuszvirág pózol, mintha őt fotózni kellene, és megsértődik, ha nem nézek rá csodálattal; a bakszakáll ott bölcselkedik a sarokban, mert ő jobban tudja mindenkinél; a legényvirág udvarol mindenkinek, flörtöl össze-vissza, odavan magától, pedig csak egy lúzer kis macsó; a férfiasszív meg… Hát, ő nagyon szeretné, ha komolyan venném. Én meg csak locsolok (értsd: főzök), tápoldatozom (értsd: inspirálok), és néha elgondolkodom: biztos, hogy ezek növények?! Mert a dráma, az ego, a kinek nagyobb a … levele, és a „hozzám ne érj” hozzáállás alapján simán elférnének az udvartartásban. Hm, lehet, hogy ezek is királynőknek valók*?!

(*Lásd Sügérségtől incelekig – női szemmel c. kötet 34. oldalát.)

Magyari Sára

A legényvirágnak, agglegénypálmának is nevezett Zamioculcas zamiifolia

(Fotó: hobikert.hu)