Függőség és álomvilág

„Nem hittük, hogy a háború bekövetkezik. El kell ismernem, hogy itt, Brüsszelben az amerikaiak azt mondták nekünk, hogy az oroszok »támadni fognak«, mi ezt eléggé vonakodtunk elhinni. Nagyon jól emlékszem, amikor Tony Blinken (amerikai külügyminiszter – szerk. megj.) felhívott, és azt mondta nekem, hogy »nos, a hétvégén meg fog történni«. És valóban, két nappal később, hajnali öt órakor az oroszok elkezdték bombázni Kijevet. Nem hittük, hogy ez meg fog történni, és nem láttuk előre, hogy Ukrajna kész olyan hevesen és sikeresen ellenállni, ahogyan most teszik” – mondta Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője az uniós nagykövetek éves konferenciáján.Ukrajna tragédiája végre felébreszti Nyugat-Európát mélységes csipkerózsikaálmából? Még az idei év elején is abban reménykedtek, hogy Putyint szép szóval jobb belátásra lehet téríteni – a francia és német vezetők többször is próbálkoztak ezzel, miközben Washington és London küszöbön álló ukrajnai inváziót emlegetett. Az Ukrajna elleni orosz katonai támadás jéghidegzuhanyként ébresztette fel őket mély csipkerózsika-álmukból, lehozta őket az utópia rózsaszín felhőiből a rideg földi valóságba. Az utóbbi évek intő jelei és a kelet-európaiak sorozatos figyelmeztetései ellenére Nyugaton egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy a huszonegyedik században ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Kelet-Európa nemzeteinek, melyek a történelem során többször is saját bőrükön tapasztalták meg a medve ölelését, az orosz fenyegetés mindig is nyilvánvaló volt. Ismerik az orosz történelem ciklusait, tudják, hogy néhány évtizedes gyengeség után Oroszország mindig terjeszkedő nagyhatalomként tér vissza az európai porondra. Attól, hogy a medvének néha kihullnak a fogai, letörnek a körmei, vagy megsebesül, étvágya nem csökken, s amikor kinőnek az új fogak és körmök, begyógyulnak a sebek, rögvest vadászni indul. Mindegy, hogy ortodox-nemzeti bundában, mint a cárok idején, vagy a proletár világuralom vörös bundájában, netán másféle köntösben, mint most, a medve veszélyes ragadozó marad. A Nyugat viszont abban az illúzióban ringatta magát, hogy Oroszország nem veszélyforrás, hanem potenciális partner, legalábbis gazdasági téren, s az orosz medvét meg lehet szelídíteni szorosabb kapcsolatokkal (a német „wandel durch handel”-politika), mit sem törődve a kelet-európaiak vészharangkongatásával. Holott 2008-ban az orosz medve már kimutatta foga fehérjét Grúziában, 2014-ben pedig Ukrajnából is leharapott egy részt, s a gázcsapot is elzárta 2006-ban, 2008-ban és 2009-ben Ukrajna és Belarusz megleckéztetésére. Erre a lengyelek, a baltiak és a horvátok alternatívák kiépítésébe kezdtek, új – norvégiai, amerikai, illetve afrikai – földgázforrásokat találtak, vezetékeket létesítettek, illetve nagyméretű korszerűsítéseket végeztek el tengeri kikötőiknél a folyósított cseppgáz fogadására. Eközben Nyugat-Európa legtöbb országa tovább építette gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, fokozta energetikai függőségét – az Északi Áramlat földgázvezetéket 2011-ben helyezték üzembe, négy évvel később pedig a második áramlat építésébe kezdtek! A súlyos energetikai válság küszöbére kerülve a nyugatiak ráébredtek, hogy az orosz ellátástól való függőség se nem olcsó, se nem biztonságos, se nem előnyös.Európa azonban további függőségbe manőverezte magát az utóbbi évtizedekben. Iparát tudatosan leépítette, a termelés nagy része átkerült Kínába, a világ új műhelyébe. Olyannyira, hogy a Nyugat az olcsó kínai áruk importjától függ, önerőből még maszkok, kesztyűk és védőfelszerelések előállítására sem volt képes, ahogy a koronavírus-járvány beköszönésekor ez kiderült. Akárcsak az energiaválság mértéke, az élelmiszerválság és az infláció is meglepetésként érte Brüsszelt. „A kínai munkavállalók alacsony fizetéseikkel sokkal jobban és sokkal többet tettek az infláció megfékezéséért, mint az összes központi bank együttvéve”. Európa jóléte az olcsó orosz energiára és még olcsóbb kínai importokra alapozott – ismerte el Borrell. Ez az illúzió tarthatatlanná vált, immár Brüsszelben is kénytelenek belátni. Végre a nyugati politikusok kinéznek a saját elefántcsonttornyukból a valós világba? Abból a meseszép álomvilágból, amit a Nyugatot uraló balliberális elit teremtett meg saját magának, sőt, szinte vallásos meggyőződéssel el is hitte, hogy az igazán létezik. Hogy a medvéből békés vegetáriánust lehet nevelni, hogy az európai értékekkel inkompatibilis muszlimok és színes bőrűek ellenőrzés nélküli tömeges befogadása égi manna („kulturális gazdagítás”) Európa számára, hogy milyen nagyszerű, ha a transzgender férfiak szülhetnek, a nők viszont korlátlanul elvetélhetnek… Aztán szembejött a valóság. „Az Egyesült Államok gondoskodott a biztonságunkról. Kína és Oroszország biztosították jólétünk alapját. Ez a világ már nem létezik többé” – nyilatkozta Borrell. Spanyolország katalán nemzetiségű, Brüsszelbe került egykori külügyminisztere végre felfedezte a spanyolviaszt. A valóság felismerése ellenére fölöttébb kérdéses, hogy milyen konkrét válaszokat dolgoznak ki Brüsszelben. Az előjelek ugyanis aggasztóak: az EU például nem Németországot szándékszik megbüntetni a pénzalapok visszatartásával vagy szavazati jogának a felfüggesztésével, holott ezer százalékban megérdemelné, hanem Magyarországot és Lengyelországot, melyek nem hajlandók a valóságot a brüsszeli ideológiai töltetű rózsaszín álomvilághoz igazítani, sőt, utóbbi rengetegszer figyelmeztette Berlint és Brüsszelt az elhibázott stratégiák súlyos következményeire. Még mindig Brüsszel és Berlin kéri számon kioktatóan Budapesten és Varsón a jogállamiságot, holott nekik kellene számot adni, különösképpen utóbbinak!