Gyorsmérleg

Az idei esztendő célegyenesébe jutottunk. Ilyenkor sokan (jómagam is) visszapillantanak az eltelt hetekre, hónapokra. Olykor örömmel, idén szomorúan, mert a korábbiakat messze felülmúló, nehéz, megpróbáltatásokkal teli évet hagyunk magunk mögött.

Ép eszű ember 2022-öt aligha sorolhatja a „víg esztendők” közé. A harmadik világháború fenyegetése egyre közelebb. A médiák híradásaiból kiderül, hogy az emberiség nem okult a történelemből. A féktelen pusztítás, a hatalom- és revánsvágy, a konkurencia ellehetetlenítése, a gazdasági dominancia, az átlagember számára átláthatatlan cselekedetek szövevényes sora a legnyugodtabb embereket is kizökkentette abból a komfortzónából, amelyre vágytak, és amelyet olykor egy életen át lankadatlanul építenek. Mit hoz a holnap? Mikor és milyen áron lesz vége a közelünkben dúló, elképzelhetetlen pusztításokat, töméntelen emberéletet követelő, naponta expanzióval fenyegető háborúnak?

A bizonytalanság érzésénél csak az esetlegesen bekövetkező fenyegetések sora, a pillanatnyi kilátástalanság a rosszabb.

Február óta ilyen aggodalmakkal alszunk el és ébredünk.

Aztán volt részünk az egy évszázada nem tapasztalt aszályból, a vele járó drágulásból, amelyet megtetézett a teljességében háborús helyzetre „kent”, s ebben kétségtelenül szerepet játszó, energiaválság és a mindenre kiterjedő árlavina. Ráadásként jött a szüntelen új mutációkkal támadó, számos áldozatot követelő koronavírus és súlyos következményei.

Ha nem születtem volna a második világháború kitörésekor, nyugodt lelkiismerettel állítanám, hogy nyolc évtizede errefele ez volt az egyik legrosszabb esztendő.

Talán itt meg is állhatnánk az értékeléssel. Persze nem (csak) erről szerettem volna írni. Evezzünk inkább hazai vizekre!

Inkább arról szólnék, hogy az év első negyedében lezajlott országos népszámlálás eredménye körül mély a csend. Pedig de jó volna tudni, többek közt azt, hogy hányan vagyunk, közösségként mit ér még a szavunk, lesz-e még jövője a magyarságnak, az anyanyelvű oktatásnak, az írott szónak? A pontos statisztika sok mindenre fényt vethet.

Apropó! Ez utóbbi kapcsán egy látszólag másod- vagy „sokadrendű”, nem a népszámlálás hatáskörébe tartozó, ám bíztató adat. Onnan, ahonnan senki sem gondolta. A ’60-as évek derekán Aradon két, szervezetileg elfogadott és nyilvántartott tagja volt az írószövetségnek. Idén több mint félszáz, s közülük heten magyarok.

Nagy Gizellát tavaly, Szabó Pétert és Balta Jánost pár nappal ezelőtt fogadta tagjai soraiba a Romániai Írók Szövetsége aradi fiókja.

A klasszikus értelemben vet olvasást pedig már évek óta temetik a szkeptikusok.

A könyvnek, a zizegő papírra nyomtatott szónak, úgy tűnik, mégis van jövője.

És a tágabb értelemben vett kultúrának?

Talán igen. Vannak idevágó bíztató jeleink. A Maros-parton, a törvényszék háta mögött kialakított sétány-részen pénteken avatják fel Sever Frențiu néhai aradi festőművész és színpadi díszlettervező, a képzőművészek aradi elnöke ülőpados szobrát. Az ötlet kezdeményezője és kivitelezője a város múltjának megőrzésében magáról egyre többet hallató Rubio Társaság.

Ha az évek óta húzódó régi színház ügye is megnyugtatóan alakul (erre most, a hírek szerint, reális esély mutatkozik), nagy kő esik le a szívünkről.

Nem tudom, mennyire tapasztalható: Aradon az utóbbi időben egyre több erőfeszítést tesz az értelmiségi réteg java, hogy a város kikerüljön a „fapados városként” beskatulyázott települések sorából, hogy egykori ragyogásából, új értelmet adva, néhány fénycsóva tartósan felvillanjon, és bevilágítsa napjainkat.

Ilyen megközelítésben egy picit szebb, megnyugtatóbb keretek közt látjuk városunk, magyarságunk, gyermekeink jövőjét.

Ami 2022-őt illeti, talán nem elhamarkodott a kijelentés: átéltük, túléltük.