Győzelem. Kinek, ki fölött?

Nézem egyenes tévéközvetítésben a moszkvai Vörös téren zajló katonai parádét.

Tökéletes (vagy majdnem tökéletes) koreográfia.

„Muramista”, jut eszembe egy nagyszerű magyar humorista kifejezése –, mennyit kellett a szegény katonákat gyötörni, amíg egyszerre emelik lábukat, mozgatják karjukat a pompás, madártávlatból is kifogástalan látvány bemutatásakor.

Valamikor, a II. világháború vége felé – mondják az orosz történelemkönyvek –,  a Vörös téren felvonultak a frontról megérkezett hadsereg alakulatai, hogy aztán rögtön ki is menjenek a harctérre, induljanak Berlin felé.

Akkor a végső győzelemnek már megalapozott reményével.

A most felvonultak aligha mennek kifogástalan díszegyenruhájukban a „speciális hadművelet” frontjaira, Ukrajnába, a győzelem biztos reményében.

Egy katonai parádénak – mindig, bárhol, bármikor, a kezdetektől fogva – megvolt a maga rációja: azt kívánja demonstrálni, elsősorban saját lakosságával elhitetni, hogy hadserege erős, hatalmas, képes mindenféle idegen hatalommal, betolakodó ellenséggel szembeszállni. Sőt legyőzni azokat, akik akaratával szembesülnek.

Maradjunk a minapi Vörös téri történéseknél.

Hogy a Szovjetuniónak (örököse a mostani, a régihez képest alaposan meggyengült Oroszország) történelmi érdemei vannak a második világháborúban a náci Németország és szövetségesei, elsősorban a Távol-Keleten Japán legyőzésében, afelől nehezen lehetne vitázni.

Hogy Oroszország manapság is döntő szerepet követel magának a nácizmus legyőzésében, abban van valamelyes igazság. A legnagyobb emberáldozattal járult hozzá – hogy mennyire a rövidlátó sztálini politika, a gyenge háborús felkészültség következményeként, most ne firtassuk.

Ami tény: Oroszország ma nagyjából magára maradt. Ezt jelzi, ha még jelezni kellett, hogy a Győzelem napi megemlékezésen egyetlen jelentős európai vagy világhatalom képviselője sem volt jelen. De az állítólag fronton lévő haditechnika is hiányzott.

Oroszország az ukrajnai „speciális hadművelet” folyományaként a világpolitika peremére szorult.

Aki szerint ez üdvös, kívánatos lenne, szerintem téved.

A jövő európai és világtársadalmát nem a kizárás, a mellőzés, hanem az integrálás, együttműködés alapján kellene elképzelni.

***

Napjainkban az emberiség ezernyi súlyos, megoldásra váró gonddal – a közelebbi vagy távolabbi jövőt fenyegető környezetszennyezés, klímaváltozás stb. – néz szembe. 

Pillanatnyilag a moszkvai, Vörös téri parádé kapcsán a „ki-ki fölött aratott győzelem” kérdése is felmerül. A múlt nagyjából tisztázott, a jelen és főleg a jövő erősen bizonytalan.

Igaza volt annak, aki azt állította: a mai orosz–ukrán konfliktusnak győztese nem lesz, ellenben mindenki vesztes ma és a jövőben is.

A konfrontálódás, az egymásnak feszülés közösen elfogadható eredményre ritkán vezet.