Határőrvidék. Kinek a határában?

Kelet vagy Nyugat? 19 éves függetlensége alatt a szomszédunkban lévő óriási határőrvidék lázasan keres választ a kérdésre. A szláv nyelvekben a krajna szó határőrvidéket jelent, s Ukrajna az orosz/szovjet birodalom nyugati bástyája szerepét látta el. 

Korábban ugyancsak határőrvidék volt, csupán más irányban: Lengyelország keleti határőrvidéke. Hasonlóképpen az ukrán nyelv is amolyan átmenet az orosz és a lengyel között, de közelebb utóbbihoz.

Az ukránok ma is elfogadnák hazájukat előretolt bástya szerepében. Abban viszont mélységes ellentét, hogy kinek az előretolt bástyája. A gyökeresen eltérő földrajzi, történelmi, kulturális, vallási és szemléletbeli adottságok mentén. Az országon belüli törésvonalak továbbra is roppant erősek, választásnál nyilvánvalóak.

Kelet- és dél-Ukrajna jóformán lakatlan sztyepp volt a tizennyolcadik század végéig, amikor az orosz cárok meghódították és többnyire orosz, kisebb részt ukrán lakossággal népesítették be. Mindannyian oroszul beszélnek és ortodoxok. Szénbányáival és nagyméretű nehéziparával a térség az agymosott kommunista „új ember” (homo sovieticus) mintapéldája. Vissza is sírják a szovjet időket. Ukrán nemzeti öntudatról szó sem lehet, egyértelműen oroszérzelműek. Ukrajnát szívesen tekintik határőrvidéknek, azaz Oroszország nyugati védőbástyájának. Moszkva aligha ellenezné.

Közép-Ukrajna nemigen tudja kinek a bástyája legyen, holott a tizennyolcadik századi orosz hódításig évszázadokig Lengyelország keleti határőrvidéke volt. Periférikus elhelyezkedése miatt azonban a fontos nyugati történelmi folyamatok (reneszánsz, reformáció, humanizmus, felvilágosodás, stb.) csak felületesen érintették. Kevés orosztól eltekintve lakossága ortodox ukrán, amely többnyire ukránul beszél, noha szellemileg-érzelmileg nagyrészt eloroszosodott Moszkva csizmája alatt.

Szögesen ellentétes a helyzet a Kárpátalja, Észak-Bukovina, Wolhínia és különösképpen Galícia történelmi tartományokból álló Nyugat-Ukrajnában, amely évszázadokon keresztül Magyarország, Lengyelország, illetve a Habsburg birodalom részét képezte, s a Második Világháborúig soha sem volt orosz fennhatóság alatt. A Habsburg időkben kőkemény nemzeti öntudat alakult ki az ukránul beszélő, görög katolikus felekezetű lakosságban. Ukrajnában tulajdonképpen csak itt létezik igazi nemzeti öntudat. Történelméből kifolyólag a mai Nyugat-Ukrajna az európai szemléletben fejlődött, szoros kapcsolatban a Nyugattal, 1945-ig szerves része volt az európai vérkeringésnek. Sőt, Galícia, s annak fővárosa, a gyönyörűséges Lemberg (lengyelül Lwów, ukránul Lviv) Bécs, Budapest és Prága után az Osztrák-Magyar monarchia negyedik legnagyobb városa volt, az előbbiekkel sokban versenyző szellemi, művészeti és kulturális hagyományokkal. Manapság Nyugat-Ukrajna – és általában a nyugatorientált ukrán nemzeti irányzat – vitathatatlan központja. Jóllehet Krakkó és a manapság Litvániában lévő Wilno/Vilnius mellet évszázadokon keresztül a lengyel nemzet szentélye volt, amelyhez Lengyelország körömszakadtig ragaszkodott, Sztálin akarata mégis erősebbnek bizonyult a határok átrajzolásánál. Az akkor 70%-os többséget alkotó, tősgyökeres lengyeleket, pedig kiűzték Lembergből (és egész Galícia és Wolhínia tartományokból) nagyméretű etnikai tisztogatás által.

A Szovjetunió azonban nem tudta megemészteni. Az európai szemlélet mélyreható befolyása következtében Nyugat-Ukrajna idegenkedik az orosz deszpotizmustól. Szöges ellentétben a többi országrésszel, az „ukrán Erdély” számára a fény mindig is Berlinből, Varsóból, Prágából, Budapestről, Bécsből, vagy Rómából jött, semmiképp sem Moszkvából. Manapság is szenvedélyesen Európa-párti, sóvárogva vágyik vissza oda, ahonnan a Vörös Hadsereg kényszerrel szakította ki. És hajthatatlanul orosz-ellenes. Örvendene, ha Ukrajna határőrvidék lenne, természetesen az EU és NATO keleti bástyája szerepében. Erős történelmi-érzelmi kötődése révén Varsó eme irányzat első számú védőügyvédje a nemzetközi porondon.

A három országrész annyira eltérő, hogy közös nevezőre soha sem jutottak függetlenségük elnyerése óta. Van-e egyáltalán nemzeti-szellemi alapja Ukrajnának, amikor keleten a Vörös Hadsereg katonáit tekintik hősnek, miközben nyugaton a szovjet megszállás ellen a Wehrmacht oldalán harcoló, majd 1955-ig partizán-háborút folyató katonákat. Emiatt komoly feszültségek adódnak, mivel az egyik országrész hősei a megtestesült gonoszt jelentik a másik számára, miközben a középső országrész nemigen tudja kit is tiszteljen.

Mindenesetre összetartásuk bonyolult. Leonyid Kravcsuk és Leonyid Kucsma államelnökök óvatosan lavíroztak Moszkva és az EU, illetve NATO között, egyik oldalra sem kötelezték el Ukrajnát. A leköszönő Viktor Juscsenko egyértelműen Nyugat felé húzott, ami komoly elégedetlenséget okozott keleten és délen. Utódja, a minapi választás győztese, Viktor Janukovicsot viszont Moszkva karjaiba igyekezne, országostól. Az orosz orientáltság viszont ugyanolyan ellenszenvet vált ki nyugaton. Eközben az ország középső része – beleértve Kjiv fővárost is – képtelen eldönteni merre húzzon, annak ellenére, hogy az utóbbi években inkább a nyugati integráció hirdetőit jutalmazta az urnáknál.

Hogyan tovább? Hiszen egyik irányzat sem arathat teljes győzelmet. Ukrajna túl megosztott ahhoz. Olyannyira, hogy sokan meg is kérdőjelezik Ukrajna állami mivoltát, mint például Vlagyimir Vlagyimorovics Putyin, aki a 2008-as bukaresti NATO-csúcson, Ukrajnát nem országnak, hanem innen-onnan összeszedett területek kollekciójának nevezte.

Aligha tévedett, noha azt nem részletezte, hogy ki erőszakolta meg a józan észt. Mert biztos nem maguk az ukránok. Ők csupán a hagyaték menedzselésével küszködnek. Nem biztos hogy sikerül egységbe kovácsolni Ukrajnát. Főleg, hogy a grúz-abház-oszét, vagy a moldáv-transzdnyesztriai példákon megedződött Moszkva bármikor hajlandó konfliktust gerjeszteni.