Hatvan év

Nagyiratoson jó pár éve közösségmegmozgató ereje van az egyivásúak hagyományos találkozóinak. E kor- és sorstársi összejövetelek mind erősebb pillérei az együvétartozásnak és a sorsközösségnek.

A múlt hét végén a hatvanévesek gyültek össze egykori iskolájukban, majd közös fehér asztal mellett, a község vendéglőjében.

Egykori tanárukként kivételes öröm volt találkozni és elbeszélgetni az életük delelőjén túljutott asszonyokkal és férfiakal.

Néhányukat akkor láttam utoljára, amikor büszke nyolcadikosként, reményekkel és tervekkel telve elballagtak. Több évtized múltán élmény volt hallgatni életútjukat, amely az apró, hétköznapi örömök mellett magán viselte egy embert próbáló kor, majd a változást követő zsenge demokrácia megannyi ballasztját.

Volt olyan, aki diákként nem jeleskedett, de az életiskolában eminensként érvényesült.

És akadt olyan is, aki most, a jól megérdemelt nyugdíjévek küszöbén került a munkanélküliek listájára.

Volt, aki a diákévekre emlékeztető elevenséggel és humorral gombolyította le élete fonalát, volt, aki komoran és felelősségteljesen.

Nehéz idők, nehéz sorsok megviselt emberei azonban minden körülmények között talpon maradtak. Ehhez kaptak szellemi és lelki útravalót egykori tanáraiktól, akik közül néhányan eljöttek erre a rendhagyó eseményre, a családtól, a faluközösségtől.

Volt, akit beszippantott a közeli város, s az egykori nagy iparvállalatokban kereste a boldogulását. A többség azonban otthon, a szülőfaluban maradt, gazdálkodott vagy vállalkozott. 

Kevesen dobbantottak.

Gyermekeiket becsületben felnevelték.

A hosszú, keserves betegségek se kerülték el ezt az évjáratot. Hit, szeretet és kitartás híján nehéz, némely esetben talán lehetetlen is lett volna a kilábalás e bajokból.

Harmincnál több ember, harmincnál több életpálya.

Néhányan már nem lehettek itt, a 60 évesek találkozóján, rövidebb életet szánt nekik a sors. Róluk se feledkeztek meg az egykori pajtások.

Szép és felemelő volt a rendhagyó osztályfőnöki óra, a helyi római katolikus templomban tartott szentmise és az általános iskola elvégzésétől napjainkig terjedő 45 év „filmkockáinak” visszapergetése.

És reményt keltő volt tapasztalni, hogy egy fogyatkozó közösségben akadnak még olyan emberek, akik a kovász szerepét felvállva  megszerveznek egy ilyen találkozót, amelynek legfőbb hozadéka az egymásra találás, az összetartozás erősítése. És tervük kivitelezéséhez támogatókra is találnak.

Nagyiratoson a „hatvanasak” további generációknak felmutatható példát szolgáltattak emberségből.