Hírforrás

Sok a rossz hír mostanában, és nem csupán a szomszédban dúló háború miatt. Van közelebbi is, ami nyugtalanító, és óvatosságra int. Földközelben élő emberek szerint nincs félelmetesebb, siralmasabb látvány, mint a lángoló búzatábla. Rekkenő a hőség, elegendő egy kipattanó szikra, és magasba szöknek a lángok. Az ember meg csak áll tehetetlenül, és nézi, hogy falja, nyaldossa a tűz az aranysárga kalásztengert, a munkája gyümölcsét, a kenyerét. Pattogó, sistergő hangok kísérik a lángok útját, élőben láthatjuk Ady Endre szemléletes verssorait (A grófi szérűn), mely szerint „Fut, reszket a riadt mezőn az égő élet heve”, és nem lehet megállítani a pusztulást.

Szívszorító hírek jutnak el hozzánk, mert az újság és a televízió kimondja, és megmutatja a valóságot. Ismerjük a különbséget a régi meg az új hírforrások között. Mert sokan tudják, hogy írtunk és olvastunk is tollba mondott „igazságokat”, valótlanságokat, hiszen abban nőttünk fel, amit a párt diktált és elvárt a sorkatonáktól. És az iskola közéjük tartozott.

Szóval, hogy a tárgyra térjek: már véget ért a tanév, de a jelenléti naplót (a kondikát) aláírtuk reggelente az iskolában, akik még nem voltunk szabadságon. Tennivaló akadt: szertár- és könyvtárrendezés, didaktikai eszközök, rajzok, táblázatok készítése, szakadozott térképek javítgatása, kalászszedés és eperfalevél-gyűjtés az erre a munkára mozgósított gyerekekkel, és a selyemhernyó olyan falánk fajta, hogy nem lehet jóllakatni. Akárhogy is nézzük, volt értelme, haszna a foglalatosságnak. De, amivel azon az emlékezetes napon megbízott az igazgató, egyáltalán nem volt kedvemre való, sőt, haszontalan. „A mai feladata az, hogy elmegy a szérűre a cséplőgéphez, és ebédidőben felolvassa a friss újság legfontosabb híreit az ott dolgozóknak. Otthon este fáradtan már úgysem olvasnak, enélkül is van tennivalójuk a ház körül. A politikai tájékoztatásuk azonban nem maradhat el, ez a felsőbb utasítás, amit teljesítenünk kell. Szóval, érti, ugye?” – kérdezte, és úgy nézett rám, mint aki maga sem érti, de azért igyekszik úgy tenni, ahogy elvárják tőle.

Hogy mit hümmögtem a felelősségteljes megbízatásra, már nem emlékszem, de nagyon megkeseredett a szám íze. Elbizonytalanodtam. Cséplőgépnél délidőben újságból felolvasni a tikkadt, izzadt embereknek… Amikor éppen lehúzódnának falatozni, meghúzni a vizeskorsót és kicsit elpilledni, akkor jövök én az újsággal a kezemben, hogy arra figyeljenek, amit hallani fognak, vagyis amit az ő politikai épülésükre írtak le a központi sajtóban. Hálátlan feladat a számomra. Mivel is kezdjem, hogy egyáltalán figyeljenek, és ne fordítsanak hátat, amikor kiderül, hogy mire készülök. Vagy valami olyat mondanak a felsőbb utasításra, amit nem is tanácsos meghallani. Szerencsésebb esetben odavetik hátukat az asztag oldalához és elbóbiskolnak. Őszintén szólva megingott az önbizalmam. Megálltam a sarki boltnál, szerencsére még nem húzták le a redőnyt, ahogy délidőben szokták, beléptem, és kétféle cukorkát kértem: egyik staniclibe színes savanykásat, a másikba zöld mentolosat. Hűsít egyik is, másik is. Sőt, az idegességemet is levezeti, amíg elszopogatom a szérűig. Egyébként látogatóba nem szokás üres kézzel menni, talán lesz keletje a cukorkának a lányok meg az asszonyok körében…

Jó megérzés volt. Éppen ebédhez készülődtek, ilyenkor mindenki az ölében terít meg magának, és természetesnek találták, hogy odakuporodtam melléjük. Az újságot azonban a kezem ügyébe helyeztem, nehogy felkapja a szél, és ellibegjen vele, én meg szaladhatok, kapkodhatok utána. Az egyik fiatalasszony azonban egyszerűbben oldotta meg a helyzetet: a cukros staniclik tartalmát a legjobb kiönteni a szétterített újságpapírra, így nem viszi el a szél, és az édességhez is könnyebb hozzáférni. Így igaz. A beszélgetésbe a férfiak is bekapcsolódtak, nem hozakodhattam elő a magam dolgával, és a leterített újság is foglalt volt. Hogy fizet a búza, milyennek ígérkezik a kukoricatermés, locsolnak-e a Bega-parti kertészetekben, melyik brigádvezető szedte meg magát az elmúlt években, kinek van egy-egy rejtőzködő parcellája a vezetőség köréből, mikor járnak ki ponyvás autókkal a városból ellenőrzésre, ki fordított hátat a fiatalok közül a falunak és ingázik a városba mert a gyár jobban fizet és nyugdíjra is lehet számítani, ki kivel jött össze és kik vannak válófélben, kinek a gyereke mászott fel az uborkafára valamelyik hivatalban és hűsöl, mint Marci Hevesen, járnak-e éjszakánként a zöldség- és dinnyetolvajok, és aki megtehetné, nem is akarja elkapni őket… Egy-két öregmamát kivittek ugyan csőszködni a Bega-partra, kalibát is összetákoltak a számukra, őszig elvannak odakint. De hogyan? Éjszakánként le sem hunyják a szemüket, figyelnek, hallgatóznak a süket fülükkel, villogtatják a batrit a kezükben, és jobban félnek a tolvajoktól, mint azok tőlük. De nem panaszkodnak. Petróleumfőző, zsír, szalonna, tarhonya, só, paprika meg a rengeteg szebbnél szebb friss zöldségféle ott van a helyükben, néha még beszélgetőtárs is kerül, megbeszélik, mit hallottak a családtagoktól, akik rendszerint hétvégén ládákkal felszerelkezve jönnek, megpakolják az utánfutót, és elégedetten távoznak. A csőszködő öregasszonyok meg továbbítják egymásnak a híreket, többet tudnak ők, mint maga az újság…

Jaj, az újság! Kaptam volna utána, de elálltam a szándékomtól. Jócskán meggyűrődött, beszakadozott a széle, térképet rajzolt rá a szalonna, sonka, az ebéd maradéka, pecséttel láttamozta a leves, piros paradicsom… mit mondjak? Bizonyíthatóan jó szolgálatot tett a friss újság a dolgozó nép körében. A szopogatni való cukorkának is nyoma veszett, eltűnt a süllyesztőben, mint a valamikori újságban a sok dicsekvés, hazugság.

Az új híreket pedig a maguk során majd megírják a fiatalok…

Sipos Erzsébet