Holokauszt-nap

  „Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.

A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben.

Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

(Részlet a Nobel-díjas Kertész Imre: Sorstalanság c. regényéből)

 

***

„1945. január 27-én az I. Ukrán Front néhány katonája lépett be elsőként az auschwitzi haláltábor kapuján. A látvány döbbenetes volt. Halottak mindenütt, az élők pedig emberi roncsok voltak csupán. 1942–45 között majd 2 millió ember pusztult el a legnagyobb náci haláltáborban. 2006-tól január 27. – az ENSZ határozata alapján – a holocaust nemzetközi emléknapja. A világon mindenütt megemlékeznek a népirtás áldozatairól, a körülbelül 6 millió emberről, aki már soha nem térhetett vissza az életbe.” (Wikipédia)

 

***

Életemben több tucat könyvet olvastam, több tucat filmet láttam a holokausztról – egyebek közt híradófilm-részleteket az említett Auschwitz felszabadulásáról. Még akkor, amikor nem is tudtam, hogy a kifejezés görög eredetű, és teljesen elégetett áldozat a jelentése.

A második világháborúban zsidók millióit égették el (a legtöbbjüket szó szerint) a náci haláltáborokban – köztük az elfoglalt Lengyelország területén felállított, legismertebb Auschwitzban.

A normális emberi ész zavarodottan, értetlenül tekint e történelmi tényre (amelyet egyébként némely eszementek ma is tagadnak).

A jártasabbak tudják, hogy az emberiség történelmében ezernyi példa van arra, hogy más nemzetiségűek, vallásúak, meggyőződésűek ezreit, akár tíz- vagy százezreit kiirtották ellenségeik (gondoljunk csak a viszonylag újabb időkből az európai protestánsokra, az amerikai bennszülöttekre, a törökök legyilkolta örményekre stb.), az emberiség holokauszt néven ismert örök szégyene azonban, ha lehet, mindezeken is túltesz méretei és borzalmai folytán.

Hihetetlenül borzalmas – talán el se hinnénk, ha nem történt volna meg számtalanszor –, hogy az embernek nevezett, állítólag értelmes lény mindig talált (sokak által el is fogadott!) állítólagos észérveket másnak minősített embertársai meggyötrésére, fizikai felszámolására, megsemmisítésére.

S ha azt hinnénk, hogy mindez a múlté, az emberiség egészében manapság teljesen más értékrend mentén gondolkodik, sajnos, tévednénk. A legutóbbi, két nappal ezelőtti Fülöp-szigeteki templomrobbantás, ezernyi más példával együtt, ezt látszik igazolni.

Nincs tehát kiút, ilyen lenne az emberi természet?

Talán mégsem; az emberi felfogás – gondos és kitartó neveléssel – formálható. Ha előbb a nevelőket formáljuk, és a rettenetes előítéleteket felszámoljuk. (Magam, sajnos, nem tudnám megmondani, hogyan sikerülhetne.) Ami biztos: ez nemcsak a mai, hanem a következő nemzedékek feladata lesz.

(telki)